Gáty Zoltán: A zene állapota Magyarországon

ÚJRAKÖZLÉS (Az eredeti leirat megjelent: Kerpel Péter: A Gáty család története. Gyöngyszemek a magyar nyelvészet, zene és természettudomány múltjából. A Pápai Jókai Kör kiadványa 8. Pápa, 2000, 87-96. old.)

Mélyen Tisztelt Hallgatóság. Ha szabad a történésznek az ő kedvenc alakjairól dicshymmnuszokat zengeni, a nyelvésznek az őt lelkesítő problémák felett vitát provokálni, az eszteli korszak ideáljait glóriával övezni, akkor legyen szabad nekem is, egy-két szóval az én idealomról –a zenéről- megemlékezni.

Én a zene múzsájának örök hűséget esküdtem, mit ifjú lelkesedésem láng hevében ekképpen fejeztem ki:

Te vagy életemnek minden reménye,
Te vagy boldogságom te szemem fénye,
Nélküled a lelkem, mint égi madár,
Sötét bánatok közt tévelyegve jár.

A zene állapota Magyarországon. E dologról bátorkodom elmondani egyet-mást, amit részint saját tapasztalatomból merítettem, részint a viszonyok különböző alakulásai alapján megállapítottam, s amiket a hazai zenei viszonyok némi megvilágítására alkalmasnak ítéltem. Tudjuk azt, hogy a zene az emberség legősibb korától mind a mai napig elválaszthatatlan kísérője az embernek. Az öröm, a bánat érzése, a vallásnak felemelő áhítata mindegyaránt önkénytelenül mintegy a természetrendelésből jut kifejezésre a zenében. Dalba olvad a szív fájdalma, dalban ébred a kikelet.

Az emberiség beszédének első kísérlete minden valószínűség szerint az ének-beszéd, az úgynevezett Recitativo volt, amikor még nem határozottan tagolt szókban, mint inkább nyújtva ejtett indulat hangokban jutott kifejezésre az érzés, gondolat. Lassan-lassan kifejlett a szó-beszéd és a zene, fejlődésének minden fázisán keresztül, hű virginiája volt.

Amint a népek tömörüléséből nemzetek fejlődtek, államok alakulnak a szellemi erő is rohamosan fejlődött, és létrehozta a tudománynak különböző ágazatát, irodalmat, művészetet és a többit. Létrejött a különböző nemzetek nyelve, zenéje, s kifejlett megkülönböztető jellegük mely úgy a beszédben, mint a zenében főképpen ritmikai és dialektikai sajátságokon alapszik. Anglia, Norvégia, Skócia-, Orosz-, Német-, Francia-, Olaszország s a többi kisebb nagyobb európai államok mind-mind kifejlett irodalommal és magas nívón álló zenei kultúrával bírnak. És Magyarország?

A nemrég letűnt 19-ik század teremtő alkotó ereje nálunk is sok mindent hozott létre. Politika, tudomány, irodalom, művészet mintha sok százados mulasztást akartak volna helyre hozni óriási lépésben haladnak s bizony, megközelítették más szerencsésebb viszonyok között fejlett nemzetek kultúráját. Láng lelkek, szellemóriások titáni erővel harcoltak a művelődésnek minden terein, siker, babér lett méltó jutalmuk. Bár a zene művészeti világra szóló nagyságokat hozott felszínre csodálatosképpen zenei állapotunk nem ment előre egy lépést sem. Pedig sok minden történt e téren, de mintha egész zenevilágunk a kozmopolitizmus forgatagába került volna az egész századunk keresztül ment-ment, de nem haladt. Ezek előrebocsátása után legyen szabad zenei állapotunkat megvizsgálni három szempontból:

  1. A zene az iskolában;
  2. a zene a társadalomban és
  3. a zene, mint művészet.

1.) Első kérdés tehát, hogy milyen a zene helyzete az iskolában?

A felelet igen egyszerű: rossz. Minthogy nálunk a zene pedagógiai eszköznek el nem fogadtatott még eddig. Ha valaki éppen tanulja többé már nem tilos, de tudja vagy nem, egyre megy.

Volt idő, mikor gymnaziumban a hegedülés büntetendő cselekményt képezett. Az összes zene a mi iskolai rendszerünkben bele illesztve van, az elemi iskolában az egyházi énekek, a középiskolában egy pár alkalmi dal az esetleges ünnepélyeken jól-rosszul előadva. Hogy ez aztán igen mesze van ahhoz, hogy zenei ízlés, értelem vagy éppen műveltség fejlődjék az nálunk lépten-nyomon látható. De nem csak speciális zenei, hanem általános etikai szempontok is ajánlatossá teszik a zenével való foglalkozást. Tudja ezt minden művelt nemzet, tudja ezt minden művelt ember is. Erre vonatkozólag egy régi, a múlt század legelején megjelent könyvben ezek olvashatók: „Amely nemzetnél a muzsika, vagy mint alávaló dolog, megvettetik, vagy mint esméretlen nem gyakoroltatik, azoknak sem a szép és tisztességes, sem a rút és tisztességtelen dolgok iránt helyes érzések nincs. Egyszóval azok pallérozás és gusztus nélkül vágynak, akik a természetnek legtisztább s legnagyobb gyönyörűségeire érzéketlenek; akiknél csak a szokás határozza meg mi legyen a tisztességes és tisztességtelen dolog, mi legyen a szép és rút, nem a léleknek a finom érzése. Nem érzik az ilyenek a természetnek szépségét. Hiába festik le nékiek, mely kies tavasszal a külön-különféle színeket játszó rét, a csergedező patak, hiába dicsérik a kellemetes tavasznak, a termő nyárnak, a gyümölcshozó ősznek, a magános télnek szépségét, hiába a rengő erdőkben a bús gerlicék nyögését a rigóknak és a fülemüléknek kedves énekét.” Ilyen ehhez hasonló elmélkedések olvashatók abban a régi jó könyvben a zene dicsőítésére.

Ismerte a zene nemesítő hatását a világ legtökéletesebb népe a régi görög nép is. Igen valószínű, hogy azt a fölényt, mellyel minden idők népét uralja azon ideális nevelési rendszer által érte el, mely lehetővé tette az emberi szervezetben rejlő minden erőknek egyenletes kifejlődését, érvényesülését. Nem mulasztottak el semmi módot, alkalmat, mely céljukhoz segítette őket. A tudományok mellett kiváló gondot fordítottak a művészetekben való tökéletesedésre és a testi ügyesség fejlesztésére is. Minden görög ifjúnak kötelessége volt énekelni és fuvolázni tanulni.

Az a tíz esztendő, amit a pápai ev. ref. főiskola közelében a zeneművészet tanítása terén eltöltöttem még inkább meggyőzött arról, amit már egyébként is tudtam, vallottam és hirdettem, hogy középiskoláink pedagógiai berendezése a zenei oktatásnak mellőzésével igen hiányos. Az, amit a miniszteri rendelet mond, hogy kívánatos miszerint az ének mind a nyolc osztályban taníttassék és hogy mindenütt énekkarok alakíttassanak a hazafias és egyéb iskolai ünnepélyek emelése céljából, hát bizony szép kevés, de sőt tekintve azt, hogy ez intézkedés végeredményében az ugyan kényelmes, de minden esztétikai értéket nélkülöző naturalizmust dédelgeti a zeneoktatás vagy éppen zenei nevelés szempontjából teljesen célja tévesztett. Szerény nézetem szerént a kérdés úgy volna meg oldandó, hogy az alsó négy osztályban a zenének általános alap elemeit tanítatnának kapcsolatban az énekléssel, miként az a főiskolában történik. El lehetne menni a hangsorok, skálák és a hangközök megtanulásáig. Az ötödik és hatodik osztályban az összhangok, harmóniák vagy accordok alakulása, hangzásuk természete alkalmazásuk módja, törvénye s az lenne az anyag, míg a 7-k 8-ik osztály igen szépen foglalkozhatnék egy kis esztétikával, vagy inkább általános és hazai zenetörténettel, mely utóbbiak tárgyát képezhetnék az érettségi vizsgálatnak is. Ennek az lenne az eredménye, hogy a középiskolát végzett magyar ifjak előtt új pálya nyílnék a zeneművészet terén, melyen ki-ki hajlama, tehetsége, ambíciójától ösztönöztetve bizton léphetne, mi által új korszak virradna nem csak hazai zenészi viszonyainkra, de a magyar zenére is.

Mert most úgy van a dolog, hogy a zenével szakszerű foglalkozás a művek magyar ifjúra nézve lehetetlenné van téve, kivéve azon keveseket, akik véletlenül olyan városban végezték középiskoláikat ahol zenét tanulhatnak privátim. Hogy az említett cél elérését nagyban megkönnyíti valami praktikus hangszer kezelésének a tanulása az természetes. Erre legmegfelelőbb hangszerek a hegedű, fuvola, esetleg harmónium, amint az már a mi fiúiskoláinkban történik, a jelentkezők a lehetőségek szerint díjtalanul tanulhatnak. Ezzel kapcsolatban persze a nyolcosztályú gymnáziumoknál 2 tanerőre volna szükség.

Ami tekintve nehéz megélhetési viszonyainkat nem kis mértékben könnyítene helyzetünkön. Kiábrándítaná a magyar embert amaz ósdi előítéleteiből, hogy a zenével való foglalkozás nem illik magyar emberhez vagy, hogy magyar ember azt meg sem tanulhatja. Pedig megtanulhatja, mint akármi más tudományt, meg is tanulja, csak legyen meg hozzá az alkalom. Ezt bizonyítja nem éppen rövid pályám tapasztalata. De az nem egy van, aki szeretettel, lelkesedéssel, kitartással tanulja a zenét mindaddig míg, élethivatása más felé nem tereli. Igen szépen ellensúlyozná azok véleményét, akik kényelmes életviszonyok között szívesen lenézik, vagy ki is gúnyolják nemzeti tulajdonainkat, míg ifjaink nélkülözések közt kénytelenek tengődni, vagy éppen máshol keresni tért a megélhetésre. Ha már iskoláinkban ilyen a zene állapota mi sem természetesebb, mint, hogy társadalmunkban is hasonló sorsa van a zenének.

2.) A társadalmi zenéről röviden

A társadalmi zene két csoportba osztható és mindegyik idegen kézben van. A népzenét csaknem kizárólag nép rétegének, a másik az intelligenciának áll szolgálatában.

Nálunk népzenészeink a velünk ugyan századok óta együtt élő, jó-rossz sorsban osztozkodó, de egészen idegen fajú nép derék muzsikus cigányaink kultiválják. Igaz, hogy szinte összeforrott már e kis fajta a milyenkel, de teljesen még nem lett eggyé, ámbátor Magyarországot vallja hazájának. Itt hiába keressük a magyar elemet. Ha van nálunk a cigányon kívül népzenész azok legfeljebb szorgalmas svábjaink közül kerültek ki. A legnagyobb kontingens azonban a hozzánk felettébb nagy számban bevándorló németek, csehek s általában minden rendű és rangú idegenek szolgáltatják, kik a velük hozott szellemnek itt is fenntartói, sőt terjesztői, társadalmunk minden rétegébe becsempészik azt, s ez által megmételyezik nemzeti érzéseinket, útját állják természetes fejlődésünknek, s nemzeti önállóságunkat is veszélyeztetik.

Ott vannak a katonai zenekarok, a színházi zenekarok. Ugyan hány magyar ember akad köztük. Alig talán 1%. Pedig a tisztességes munka a megélhetést biztosítja. Mégsem kell ez a magyarnak, mert a magyar ember lett légyen bár földhöz ragadt, rangjához nem tartja illőnek a zenével komolyan való foglalkozást. Csak cigány mesterségnek tartja azt, pedig a „cigány” szót, mint jelzőt nem éppen előnyös karakterizálás céljaira használja. Inkább fát vág, követ fejt, sanyarog nélkülözések között, semhogy elfogultságából, megvetéséből engedjen.

Mégis azt állítják, hogy a magyar ember szereti a zenét. Hány nemesi kúriának lett búcsúztatója sok szép magyar nóta, ezt tudjuk, de ezt a zene iránti szeretetnek minősíteni merő tévedés. Képtelenség lévén egy és ugyanazon dolgot szeretni s egyszersmind, megvetni, lenézni. Ez lélektani ellentmondás, mely mi kedvünkért nem hazudtolja meg magát. A magyar ember szeret, vagy igazabban talán, szeretett mulatni, mulatozásaiban szívesen vette a zenét, sőt nélkülözhetetlen kiegészítője volt minden hivatalos, vagy magánjellegű ünnepélyességnek, lakmározásnak és általában minden alkalmatosságnak a halott is fecerunt magnum áldomás. E nélkül azonban a zene élvezete ismerten volt, jórész az ma is. A középosztályú intelligenciánál nemkülönben áll a dolog. Ugyan manapság minden házból hallatszik zongorahang, de sem a kisasszony sem az ifiúr – aki különben a szűz imáját, avagy hogy nemzeti érzületét is apostrofálja a „Balaton háborgásait” kifogástalanul eljátssza, – nemigen van tisztában azzal, hogy tulajdonképpen mi is a zene, és mi a célja a zenével való foglalkozásnak.

A már korábban említett régi jó könyvben ez is olvasható: „azt írja Polybius Görörgrszágnak egy Cynethea nevű városáról, hogy ott egy szer közönségesen megtiltották a muzsikát, amely miatt úgy elvadultak, barbárosodtak, hogy még a legtisztességtelenebb, legrútabb cselekedetre is elvetemedni nem szégyenlettek”. Az igaz, hogy zeneszóval nem igen szoktak rabolni, gyilkolni. Még a törvényesített gyilkolásnál, a háború idején sem igen használják már a zenét, mint az régebben történt.

A bosnyák occupatio alkalmával zeneszónak, de még Musik-nak is nyoma sem volt. Katonanyelven ti. a banda tagjait „Musik”-nak hívják. Ennek ugyan meg volt a maga természetes magyarázata. Történt úgy amint, hogy a magláji vérfürdő után, ahol a baranyai magyar fiúkból álló huszárezrednek egy százada majdnem teljesen megsemmisült, mivel a biztos előrehaladást többször megzavarta az ellenséges puskáknak ropogása. Egy alkalommal aztán egy jól irányzott ágyúgolyó a vígan trombitáló banda közelében csapódott le, mire aztán vége lett a víg zenének, szétszaladtak a legények, úgy, hogy csak az occupáció teljes befejeztére sikerült őket újból egybegyűjteni, hogy aztán a győztes hadsereget harsogó trombitaszóval kísérjék visszatérő útjában.

E kis kitérésért szíves elnézést kérve legyen szabad az elejtett fonalat ismét felvenni. Tehát az intelligens magyar ember miként foglalkozik a zenével? Alig másképpen, mint a nép fia, mert a zenében mást, mint a fülbemászó dallamot és a talp-csiklandó ritmust alig tud élvezni. Ismeret köre alig lépi túl az egyszerű dallamnak legprimitívebb határait. Az alkalmi vigalmak, és a bálterem zenéje egészen kielégíti. Ennél többre sem ambíciója, sem lelkének nemesebb heve sem sarkalja. Színház, hangverseny látogatást inkább csak a divat követelménye, persze minden magasztosabb élvezet, s a léleknek finomodása nélkül. Pedig a művészeteknek tulajdonképpeni célja nem csak múló szórakoztatás, hanem a léleknek nemesebb gerjedelmekre való hangolása is.

Társadalmunk legfelső rétegeiben ugyan a művészetekkel való foglalkozás az általános műveltség kiegészítőjének tekintetik, mégis nagy uraink többet áldoznak a 32 levelű bibliára, mint Bach, Mozart vagy Beethoven szellemének. De hát ki-ki úgy szórakozik, ahogy neki tetszik. Ez igaz, csak hogy minden ember szórakozásában lelkületének finomsága tükröződik. Az angol egykedvű még mulatozásának közepette is; a francia és olasz lobbanékony, a német kedélyes, a magyar meg duhaj.

De hát mi köze mindennek a zenéhez? Kérdhetni. Az hogy a zenét minden nemzet a kedély-finomítására, a lélek nemesítésére, s a netalán meglevő érdességek lecsiszolására használja. Ehhez azonban nemzeti zene kell, mint amilyennel bír minden művelt nemzet. S hol van a mi nemzeti zenénk?

3.) Hol van a mi nemzeti zeneirodalmunk, zeneművészetünk?

Hazánkban zenei hanyag az van bőségesen, de hiányzik a mesteri kéz, mely az agyagból alakot formáljon, s lelkesedésének ihletéből lelket leheljen beléje. Avagy művészet-e az őserdőknek vadonja, vagy a mezőnek vadvirággal teljes ékessége bizonyára érdemük nélkül. Szakavatott mesterkezekre van szükségük melyek a szép virágokat nemcsak ízléses csokorba kössék, hanem tenyésszék, fejlesszék, nemesítsék. Ilyenek pedig csak úgy támadhatnak, ha az iskolák a többi tudományok mellett megnyitják a zeneművészetnek bűvös világát, azt ifjaink által is megközelíthetővé teszik, hogy így mindenkinek megadatván az alkalom a tanulásra. Aki a gondviselés rendelkezéséből nagyokra van hivatva, szabadon bonthassa ki szárnyait, s hírnevet elismerést szerezzen messze földeken a magyar géniusznak, mit az idegen, ha meg nem ismer, nem sokba vesz, de ha megismerhette igazán nem tagadhatja meg tőle az elismerés koszorúját.

Fényes bizonyságot tesz emellett a 18. század egyik legnagyobb az elméjének, a nagy zenereformátornak Wagner Richárdnak egy levele, melyet 1863-ban intézett id. Ábrányi Kornélhoz. A levél így szól: „Pesten való tartózkodásom alatt Reményi Ede barátunk nagyobb mennyiségű zeneszerzeményt közölt velem „Magyar zenészi tanulmányok és kísérletek” címen, melyekkel csak most van alkalmam közelebbről megismerkedni, s melyek felett szeretném Önnel kiváló örömömet közölni. Kapcsolatban azzal, amit együttlétünk utolsó estélyén a zene nemzeties volta felől egy nagyobb számú baráti kör előtt nyilvánítottam, legyen szabad ezúttal azt, ami a szóban forgó szerzemények szellemébe való mélyebb behatolás mellett, műtörténelmi tekintetben előttem jelentékeny vívmányként tűnik fel, röviden a következőkben kijelöli. Én azt hiszem, hogy Önök abbeli törekvése, miszerint a magyar nemzeti dalt oly módon akarják művészileg kiművelni, hogy aztán az általános kifejlett zenével közvetlen érintkezésben álljon, az a legbiztosabb sikert nyújtja általában Magyarországon a zeneművészet emelésére és fejlesztésére. Amíg ez be nem következik, addig az Önök hazájában veszedelmes, sőt ártalmas különbség fog uralkodni a nemzeti elem, s annak csak a felületével érintkező műzene közt elannyira, hogy a nemzeti zene, vagyis a népdal és a tánczene mindinkább a süllyedő és hátramenő naturalizmus zsákmányául fog esni, annál is inkább, mert maga a műzene is pusztán csak felületes termékei után méltányoltatván, viszont csak elkeserítő, s elvadító hatást gyakorolhat amazokra. Hogy mit értek ez alatt az tisztán fog ön előtt állani, ha a magyar népdalokban – mint elzárt aknában – rejlő ritmikai, s harmóniai gazdagságot ama nagy szegénységgel hasonlítjuk össze, mely az újabb olasz, s más operai zenék terén annyira visszatetszik minden művelt zenésznek. Hogy minő változatosságot, s kifejezési jelentőséget lehet eredményezni, s hogy a népzenében rejlő ős-eredeti gazdagságot szabatos művészeti kezelés által mennyire lehet önbecsében emelni, nemesbíteni és fokozni; épp erről meglepőleg örvendetes bizonyságot nyújtottak nekem a velem közölt zenészi tanulmányok. Sőt, hogy a valóban jellegzetes művészi feldolgozás miként képes a még nem is tökéletes nemzeties elemből csaknem bevégzett tökéletességű műzenei termékeket alakítani, erre példa Mosonyi tanulmányainak 2 füzete XIII. számú darabja. Ki ne ismerné fel ebben – mely másrészt feltűnő híven tükrözi vissza a magyar Lason eredeti típusát – ama szellemet, mely Bach Sebestyén fantasztikus előjátékait átlengi? Ha tekintetbe veszem azt a pangást, tespedést, mely jelenleg a tulajdonképpeni műzene fejlődése terén félreismerhetetlenül bekövetkezett: csaknem hajlandó vagyok arra a merész következtetésre, hogy a nemzeti zenészet terén tovább folytatott szerencsés fejlesztés és kiművelés folytán lehetőleg önöknek van fenntartva amannak továbbfejlesztésére is viszont felfrissítő befolyást gyakorolni. – Annyi bizonyos, hogy ha Önök általam is felismert törekvéseinek szükséges és jótékony hatásai visszhangra találnak a magyar közönségnél: azok az önök nemzeténél az általános zeneművészet fejlődésének felette szerencsés, sőt mondhatni egyedüli igazán sikerdús alapját kell, hogy képezzék, s képezni is fogják. ”- s végtére talán egészen meg is akasztaná ezt a nagy inváziót, mely idegenből árad hozzánk zenetanítás céljából.

Így szól a levél, és Ábrányi a következő megjegyzéssel kíséri: „így írt már ezelőtt harminchét évvel a század legnagyobb zenereformátora a magyar zenészi aspirációkról, melyekre nézve méltán kérdezhetjük az új század küszöbén vajon beteljesedhetnek-e óhajtásai a magyar közönséggel szemben? A válasz nem lehet kielégítő, mert Wagner levelében hangsúlyozott harmónia a zene és a magyar nemzet közt még manapság is a jámbor óhajtások közé tartozik. Én pedig csak pár szót bátorkodom hozzáfűzni, nevezetesen hiába fáznak nálunk még oly sokan Wagner nevétől, mert szellemének nagysága előtt rövid időn belül meghajol az egész művelt világ. Hiába nevezi Eötvös Károly – a kiváló magyar író – zavarodott agyú németnek-, emberi nagyságának igen szép bizonyítéka a közölt levélrészlet, melynek tanúsága szerént azon piadesztálról melyre már akkor emelkedett nem átallott leszállni egy nem ismert, vagy félreismert, megvetett nép legalsó rétegébe, hogy annak lelkületét, érzését, gondolkodását, egész erkölcsi világát megismerje, s fényes jövőt jósoljon a magyar dalnak, mely hogy beteljesedjen én is szívemből óhajtom, mert:

Mindenik szép magyar dal
Szellemi diadal
S hogy ha remek hozzá még
Nemzeti kincs s büszkeség.

Gáty Zoltán (1856-1928)

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .