Gáty Zoltán: A zenéről pedagógiai szempontból

ÚJRAKÖZLÉS (Az eredeti leirat megjelent: Kerpel Péter: A Gáty család története. Gyöngyszemek a magyar nyelvészet, zene és természettudomány múltjából. A Pápai Jókai Kör kiadványa 8. Pápa, 2000, 77-87. old.)

A zenéről pedagógiai szempontból szeretnék egy kissé bővebben szólni.

Merész vállalkozásnak tűnhet különösen nálunk Magyarországon a zenéről, még hozzá a nevelés ügyével kapcsolatban beszélni. Mi nálunk a zene? Pillanatnyi szórakozásra szolgáló alkalom, melyet ha egyszer eltettünk, bár jól eső hatásait nem tagadhatjuk, nem igen szoktuk keresni, kutatni honnan jött, mi volt? Elfelejtjük, mint az alföldi róna délibábját az utas. – Egy ízben már volt szerencsém e helyem szólni a zenéről, amikor is „A zene állapotáról Magyarországon” értekezvén feltűntettem azt a mostoha elbánást, miben nálunk a zene, úgy az iskola mind a társadalom felől részesül. Kimutattam akkor, hogy a zene mindez ideig nem volt képes kivívni magának nálunk azt a posztját, ami akár mind tudományt, akár mind művészetet teljes joggal megilletné. De hiába használjuk a zenét, tudománynak elismerni nem akarják. Szólás-mondás: aki muzsikus, az ne filozofáljon. Három éjjel, három nap, kimulatom magamat. Ezzel eleget tettünk a zene iránt természetszerűleg érzett kötelezettségünknek, aztán vége. Pedig nincs vége. A zenének a természet által megszabott rendeltetése se nem itt kezdődik, se nem itt végződik. Nem tagadható, hogy a zene szórakoztatásra is alkalmas, vagy, hogy arra is való, de hogy ezzel magasabb rendeltetése is ki volna merítve, teljesen nem kicsinylést, de mély megalázást jelent a művészetek legnemesebbikével szemben, melyet a régi görögök a tökéletesség fogalmával azonosítottak. Tehát már a görögök foglalkoztak a zenével, de nemcsak ők, hanem a rómaiak, Egyiptomiak, Hinduk, Zsidók, sőt a legrégibb kor minden népei is. A kínaiak az ő zenéjükről hatalmas könyvtárra valót írtak. Persze minden népek zenéje más-más rendszeren alapszik, s eme rendszer alapját képező hang hangközi viszonyok nemegyszer annyira különbözők, hogy egymásra teljesen hatástalanok, meg nem érthetők. Míg a nyugati civilizáció légkörében élő népek zenerendszere a görögöktől vette alapját, ahol is a minimális hangzási különbözet félhangon túl nem terjed, addig a hinduk zenerendszere a két hang közé eső úgynevezett fertály hangtávolságot is, mint külön önálló hangot használja. Ezt a hangot mi legfeljebb két hang összehasonlításánál érezzük, de sem dallami, sem összhangzati tényezőnek felhasználni nem tudjuk. Sőt e hangzási különbözetet pontosan a zongorán, az úgynevezett mérsékelt hangolás által egyenesen eltüntetjük. Más esetben, mint az éneklésnél, meg a vonós hangszereken már határozottabb alakban jelentkezik, még is, bár úgy dallami, mint összhangzati vonatkozása elég világos, hallóérzékünk tökéletlensége miatt enharmoniai átnevezéssel egyenlítjük ki a differenciát a legtöbb esetben.

Tehát a zene anyagát szolgáltató hangoknak van rendszerük. Ezen rendszer ismerete adja a zeneelméletet (teória). E rendszernek zenei gondolatok megalkotására való felhasználása a zeneszerzés (kompositio), míg ennek a gyakorlati kivitelben való megérzékítése az exekutív művészet feladata. Minden rendszer elsajátítása tanulmányozást, megértést igényel. Enélkül csak setétben való tapogatózás, homályos sejtelem minden eljárás. Biztos tudást csak tanulás eredményezhet.

Tehát a zenét is ha tudni, érteni akarjuk, tanulnunk kell. Hát ezt valószínűleg tudta mindenki eddig is, de most következnek azok a pedagógiai szempontok, melyek kívánatossá teszik, hogy a zenét tanulni lehetőleg mindenki életszükségletnek tartsa. Hogy tárgyamnak célba vett irányzatát jobban megvilágíthassam, a zene tanulásának célját két szempont szerint csoportosítom:

Egyik az általános, a pedagógiai, másik a speciális, a művészi szempont. E két szempont egymással nem, hogy ellentétben nincs, de karöltve járják az égiek fényes birodalmát. Mégis külön tárgyalás alá veszem, a föntebb mondottakban leli magyarázatát.

1. Általános pedagógiai szempont

Mi a nevelés célja? Az ember tökéletesítése. Az írás szavai szerint: Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok. Az ember két részből áll, így tanítja hitünk, testből és lélekből. Kezdetben a test is, a lélek is erőtlen, gyámoltalan. Különféle eszközöket, utakat és módokat keresünk és használunk testünk edzésére, lelkünk fejlesztésére, hogy majdan önálló munkakörre kapva, a társadalomnak számottevő tényezői lehessünk. Hogy mindazon kötelezettségeknek, melyek a gondviselés jóakaratából reánk ruháztattak, legjobb erőnk és tudásunk szerint megfelelhessünk. Szerveink összműködéséből fejlődő szellemi életünk, lelki erőnknek többféle megnyilatkozását tünteti fel. Itt van mindenek előtt az öntudat, mely gondolkodásunk révén egyéniségünknek, másoktól való megkülönböztetésére vezet. A felfogó erő, az emlékezőtehetség és az ítélőképesség (Indícium) mind megannyi lelki erők, melyeknek arányos méretekben létrejött fejlettsége adja azt a harmonikus egységet, mely az embert emberré, Isten képére teremtett lénnyé teszi.

Eme lelkierőknek egyenletes kifejlesztése a nevelésnek, tanításnak feladata.  E célra vannak iskolák létesítve, szakképzett tanerőkkel ellátva, s a szükséges taneszközökkel felszerelve. Az ember ismeretkörébe vágó minden tudományág képviselve van az iskolában a legelvontabbtól a leggyakorlatibbig felhasználva, hogy látókörünk szélesedve, gondolkodásunk tisztulva mindjobban megközelíthessük az embernek eszményi fogalmát.

Vannak tudományok, melyek az emlékező erő gyarapítására szolgálnak. Ilyenek a nyelvek, klasszikusok és modernek egyaránt; továbbá történelem, földrajz, s több efféle, általában amit könyvnélküli tanulásra alkalmasak. Számtan, fizika szövevényes tételeivel, bonyodalmas levezetéseivel, mint erősen kombinatív tudományok igen jó szolgálatot tesznek az Indicium fejlesztésére. Etikai érzékünk a költészet és vallás tiszta forrásából meríti üdítő italát. Így tehát az iskola úgy látszik, bőségesen el van látva szellemi táplálékkal úgy, hogy aki mindezeket magába szedte, egészen nyugodt lehet emberi mivoltának tökéletessége felől. Vannak ugyan, akik azt mondják egyik-másik tudományágra, hogy minek ez, minek az? Egyik ezt, másik azt a tudományt tartja fölöslegesnek és úgy véli, hogy az életben hasznát nem veszi.

Én úgy hiszem, hogy ezek nem egészen helyesen vélekednek az iskolának pedagógiai célja felől. Alsóbb fokú és középiskolának nem lehet célja szakszerűség, hanem általánosságban az alapvetés, melyen úgy a műveltségnek, mint a tudományosságnak fényes palotája aztán felépíthető, melynek birtokára bár sokan vágynak, de csak kevesen jutnak el.

Minthogy középiskolában, amint ez a dolog természetéből következik, szó sem lehet szakismeretek szerzéséről, nem volna célnak megfelelő egyik tudományágat a másiknak rovására előtérbe tolni. Ezalatt nem azt értem, hogy minden tantárgyra egyenlő idő fordíttassék, mert ez lehetetlen. A nehezebben megérthető, vagy bővebb anyaggal bíró tárgyaknak több idő kell. Én az egyenjogúságot a végeredményre értem. Hanem azt már a dolog természetéből kifolyónak tartom, hogy a középiskola tantárgyai között ott legyen minden tudományág, ne hiányozzék egyetlen egy sem, mely az alkotó emberi szellemnek működési tért nyithat.

Pedig a mi középiskolai berendezésünk, általában egész pedagógiai eljárásunk igen hiányos. Hiányos, mert olyan hatalmas társadalmi tényezőt, olyan kiváló pedagógiai eszközt, mint a zene, egészen számításon kívül hagy. Ami annál különösebb, mert hiszen bármiféle életviszonyok között, polgári, katonai vagy egyházi ünnepségeknél, iskolai vagy egyéb ünnepélyeknél általában mindenütt, ahol a kedélyhangulatot a köznapiasság porától megtisztítva magasabb régiókba akarjuk szárnyaltatni, egyszerűen nélkülözhetetlen.

Avagy nem kíséri-e az embert a dal küzdelmeinek minden fázisán keresztül a bölcsőtől egész a sírig? Nem a bölcső felett virrasztó édesanyának andalító danája varázsol tündérálmokat a kicsikének lecsukódó pilláira? A romlatlan gyermekszívnek, az ábrándos ifjú léleknek, az enyhületet kereső munkás férfinak, és a nyugodt rezignációra hajló öregnek nem kielégítésre vágyó szükséglete-e egy dal, egy zsolozsma? És mégis olyan mostohán bánunk el vele, mint valami fekete rabszolgával, kinek nyájas mosolygással kell megköszönni ura ütlegeit.

Aki azt gondolná, hogy ez nem így van, tekintsen egy kissé a középiskolák tantervébe, s meglátja, hogy van ott sok mindenféle szép tudomány, de éneknek, zenének nyoma sincs. Pedig egy miniszteri rendelet azt mondja, hogy kívánatos minden középiskolában énekkarok alakítása az iskolai, s egyéb ünnepélyek fényének emelésére.

Mintha bizony az csak úgy menne, hogy egy-két jótorkú legény összeáll, aztán fújja ki, ahogy tudja. Már régen túl vagyunk azon, hogy a dal, vagy általában a zene jó –akármilyen. Bizony esztétikai követelmények is állnak szemben vele, aminek csak rendszeres tanulás révén felelhetünk meg. A hallás után dictandó való betanulása egypár dalnak, vagy zenedarabnak, míg egyfelől sok fáradsággal és időfecsérléssel jár, másfelől sem a vele kínlódónak gyönyört nem szerez, sem pedig művészi célt öntudatosan nem szolgál. Lehet-e kínosabb dolog, mint olyannal foglalkozni, amit nem értünk? A kutató emberi észnek természete mindenek okát, módját fürkészni, s ahol eredményre nem jut, kedvetlenül félreáll. Viszont kedve, gyönyörűsége telik az embernek abban, ha a titok fátylát fellebbentheti, s megérti az érthetetlent, megismeri az ismeretlent. Ezért kell rendszeresen tanulni a zenét, mert annak titkaiban oly gyönyörök vannak elrejtve, melynek birtokába jutva magunkat jobbnak, tökéletesebbnek érezzük.

Aztán van egyéb eredménye is a zenével rendszeresen való foglalkozásnak. Érzékeink egynémelyikét egyedül zenével közelíthetjük meg és fejleszthetjük. Ilyen a hallóérzék és a ritmusérzék. Pedig ezen érzékeinkre nem csupán a zenével kapcsolatban van szükségünk. A hallóérzék finomságának például igen nagy hasznát veszik az orvosok, katonák, különféle ipari foglalkozások. A ritmikai érzék fejlettsége pedig íróknál, költőknél, katonáknál, s általában mindenkinél, aki időméretet, mozgást tetetni, vagy szemlélni van hivatva – nélkülözhetetlen. A zene a legváltozatosabb dallam és ritmikai kombinációkra építvén fel tündéri kastélyát, bő anyagot szolgáltat úgy a halló, mint a ritmikai érzék fejlesztésére. Amellett, hogy a hangok kellemes csengése üdítőleg, felvillanyozólag hat az idegekre, az emlékező és ítélőképességet is élénken foglalkoztatja azáltal, hogy a hangoknak magasság és időtartam szerinti összehasonlítása elől ki nem térhet.

A zene rendszeres tanulása folytán megismert és begyakorolt minden lehető dallami és ritmikai képletek végtére azon biztonságot eredményezik, melyet fejlett zenei érzéknek nevezünk.  Ha egyéb nem járna is a zenetanulással, már ez elegendő ok volna arra, hogy a zenét a rendes tantárgyak sorába emeljük. Pedig van még egyéb is.

Eddig csak dallamról és ritmusról beszéltem, holott ez a zenének csak egyik alkotórésze. Csak annyi, mint a vászonra tett festmény első körvonalai, melyek az eszmét, a gondolatot, meg az alakot is nagyjában vázlatosan mutatják. Bevégzett festménnyé, kész képpé csak az ecset által hozzáadott megfelelő színek és színárnyalatok teszik. Így a dallam magában a zenei gondolatnak csak vázlatát adja, s határozott értemet az összhangok által nyer. Összhang nélkül nincs tökéletes zene. A legszebb dallam is csak részben érvényesül, harmónia háttér nélkül. De ugyanazon dallamnak más-más összhangosítással sokféle értelmet lehet adni. Az összhangok iránti érzék, inkább vágy az ember természetében és hajlamában gyökerezik.

Mutatja ezt a legprimitívebb néphangszerek egyike, a tollas citera, mely bárcsak egy szál dallamra van berendezve, de a dallam támogatására ugyan minden harmonikus összefüggés nélkül alkalmazott kísérő húrozatot nem nélkülözhet. E hangszert nagy előszeretettel kultiválják faluhelyeken, kisebb városokban, kivált a Dunántúlon. Kezelése nem sok gyakorlatot igényel, s mindössze egy kis dallamérzéket kíván. Mégis kisebb házi összejöveteleknél, fonókban, téli estéken, vagy nyári vasárnapokon rögtönzött táncmulatságoknál igen jó szolgálatot tesz. Az összhangok iránti vágyódást mutatja az is, hogy két vagy több egyén, ha együtt énekel, vagy hangszereken együtt játszik, nem elégíti ki őket az unisono, hanem bármiféle jó vagy rossz kísérőhangokat alkalmaznak.

Minthogy az összhangok ismeretének is meg van a maga rendszere, mi sem volna természetesebb, hogy mindazokat, akik a műveltségnek csak valamelyes fokára vágynak is eljutni, ezzel megismertetni a pedagógia körébe vágó kötelességnek tartsuk. Ezek volnának nagyjából az általános pedagógiai szempontok. Ezekről beszélni, vagy gondolkozni kevésnek jut eszébe a pedagógia vezérférfiai közül. Én itt most mégis szóvá tettem a zeneművészet szellemének tett fogadalmam egy parányi részének a beváltására.

2. A speciális, vagy művészeti szempont

Ezzel már másképpen vagyunk. Erről már beszélnek, sőt erről mindenki beszél. Sehol semmi dologban több furcsaság elő nem fordul, mint nálunk a zeneművészet dolgában.

A legfurcsább és legjellemzőbb az, hogy nálunk a zenéhez hozzászólni, megkritizálni mindenki jogának tartja, anélkül, hogy ezt a jogot, fáradságos tanulmányozás, avagy bár a legcsekélyebb tájékozódás által megszerezni kötelességének ismerné.

Minduntalan hallunk ilyenféle megjegyzést: Én ugyan nem értek hozzá, mert soha sem tanultam, de… Itt aztán következik olyan kategórikus kijelentés, mitől a szakember szégyenkezve, bosszankodva fordul el. Szégyenkezve, mert látja, hogy ilyen nyilatkozatra csak abszolút tájékozatlanság képesít, bosszankodva, hogy a tájékozatlanság minden nemesebb törekvésnek, haladásnak és tökéletesedésnek útját állja. Avagy lehet-e másképpen magyarázni azt az elszomorító tényt, hogy míg más nemzetek, a legjelentéktelenebbek is nemzeti művelődésük előbbre vitelére minden eszközt felhasználnak, addig nálunk részint a megcsontosodott maradiság, részint idegen Isteneknek bálványozása némely téren nem engednek csak egy lépéssel is előbbre jutni. Így vagyunk éppen a zenével.

A legtöbb magyar ember nem tud, de nem is akar a legprimitívebb dalformán kívül egyebet élvezni a zenében. Sovinizmussal tetszeleg magának annak kijelentésében, hogy neki más, mint magyar nóta nem kell. Aztán járja a cepedlit, bostont és furcsánál furcsább idegen táncokat, magáét meg nem ismeri. Merthogy a most divatos csárdás tánc sem zenei, sem esztétikai szempontból nem méltó sem magyar ember temperamentumához, sem karakteréhez, az bizonyos. Igen nagy baj nálunk az, hogy éppen olyan dolgokban vagyunk konzervatívak, amelyek a fejlődés törvényének alá vannak vetve, ott pedig, ahol a réginek fenntartása nemzeti jellegünk, sajátságaink őrzésére volna hivatva, letépünk magunkról mindent, hogy újat, idegent öltsünk fel. Ez az oda annak, hogy nálunk biztos önálló nemzeti érzés, gondolkozás nincs. Ebből kifolyólag nincs határozottan kidomborodó nemzeti műveltség.

Nézzünk csak magát a zenét. Tele van az idegen elemmel, idegen szellemmel, ami benne nemzeti volna, azt az utca sarán vagy a csárdák borgőzös levegőjén felül nem igen emelkedik. Általában véve nincs zenénk, nincs zeneirodalmunk, nincs zenei műveltségünk, mert nincs zenei oktatásunk.

Megdöbbentő tény az, hogy ezer éves állami életünk e tekintetben semmi hatalmast nem mutat fel. Pedig már a legrégibb krónikákban van megemlékezés őseink zenéjéről. Priskus Rhetor: Attila dalnokairól, szkíták dalairól, zenéjéről közöl leírásokat. Róbert Károly, Nagy Lajos és Korvin Mátyás alatt egész dalnokrend fejlődött ki, melynek feladata volt a nagyobb történeti események megéneklése, a hőstettek dicsőítése. A dalnokrend tényleg szerepelt egészen a XVI. századig, amikor is Balassi Bálinttal és Tinódi Lantos Sebestyénnel bezárult a sorozat.

Annak is van nyoma a régi krónikákban, hogy ének, tánczene már a pogány ősök vallási szertartásaiban, s a magánéletben is szerepeltek. Árpádról is meg van írva, hogy elfoglalván Attila egykori palotáját, vitézei sorában ott lehetett látni a dalnokokat, kik kobzok, sípok zengése mellett szórakoztató énekeket zengtek. Ebből látható, hogy a legrégibb időktől napjainkig minden korszakon keresztül volt zenei élet, mely azonban a nemzeti testhez simulni azt fejlődésében támogatni képes nem volt, mert hiányzottak azok a hajszálgyökerei, melyeken át az egészséges nemzeti tudatból szívhatott volna életerőt.

Az iskolák nem szolgáltatván a szükséges zenei táplálékot, mi természetesebb, minthogy a zenével foglalkozni kívánók vagy egészen magukra hagyottak, vagy pedig a zenei ismeretekkel együtt kénytelenek voltak mindenféle idegen szellemet magukba szedni.

Semmivel sem olyan könnyű a gyermek lelkét megközelíteni, mint éppen a zenével. A zenetanulásnál a gyermeknek egész lelkivilága feltárul, nyitott könyv lesz, melynek tiszta lapjaira azt írhatunk, amit éppen akarunk. A romlatlan gyermeki lélek a maga őszinteségével, fogékonyságával mindent úgy fogad, amint az neki adva lett. A történeti igazság kedvéért megjegyzem, hogy a zenével ösztönszerűleg való foglalkozás hozta létre nálunk még most is domináló naturalisták iskoláját, mely míg a maga idejében méltánylást érdemlő jelentőséggel bírhatott, ma már az előrehaladásnak valóságos kerékkötője. Ezt bizonyítja népzenénk és az a tény, hogy az országszerte oly nagy számban alakult énekkarok, dalkörök a maguk naturális módszerével egy szemernyivel sem járulnak hozzá zenei életük fellendüléséhez. Nem is lehet, mert a természet törvényei szerinti fejlődés csak fokozatosság által jöhet létre. A mi énekkaraink, úgy népzenészeink, s kizárólag az alkalmiságot szolgálják.

Egyébként idősebb Ábrányi Kornél, a kiváló zenetudós és író a Magyarországi zenei életet három fő korszakra osztja. Az első, melyben a zene kizárólag az egyház szolgálatában állott, a kereszténység felvételétől a XV. századig terjedt. A második korszak a cigány zenészek megtelepedésével és a reformált vallás templomi énekeivel fémjelezhető, amikor a katolikus liturgiális zöngelmek felett a Luther és Kálvin-féle korállok jutnak túlsúlyra. A harmadik korszakot a XVIII. század tetőzi be, ez időben élte a magyar abszolút zene virágkorát.

Mindegyik korszak mutat fel kiválóságokat, olyan egyéneket, kik nemes ösztönük sugallatát követve áldoztak a zeneművészet múzsájának. Ilyen a XII. században Vásárhelyi Andrásé, aki a boldogságos Szűz Máriához, Magyarország védasszonyához írt egyházi éneket. Továbbá Anonymus, akinek Szent István királyról szóló templomi éneke későbben Novinbergában nyomtatásban is megjelent 1452-ben. A XIII.-XIV. században főleg a történelmi énekek emelkedtek ki. Ilyenek voltak többek közt szerencsétlen Zách Kláráról és Kont, a kemény vitézről szólók. A hegedűsöknek leggazdagabb költői anyagul szolgált Nagy Lajos király és a Hunyadiak dicső kora. A dalnok rend virágzását felette emelték nagy királyaink, főuraink és főpapjaink fejedelmi adományozásai. E tekintetben Corvin Mátyás ment legfényesebben elöl, kinek művészpártoló Budai és Visegrádi udvaráról mesés dolgokat jegyzett fel Valtúriai Péter pápai követ.

Ha már ilyen fényes volt a dalnok rend dicső korszaka, annál siralmasabb viszonyok közt tengődött a magyar zene a XIX. század első évtizedeiben. Bécs, Prága, s a többi osztrák tartományokból rajszámra beözönlő cseh és német zeneoktatók idegen szellemmel mételyezték meg ifjaink fogékony lelkét. Magyar zeneoktatót lámpással sem lehetett találni. A nemesi osztály, s a városi polgárság méltóságukon aluli foglalkozásnak tartották a zenészi pályát. Lenézték, megvetették, egyenlősítették a cigány muzsikusokkal. S mégis akadt ez időben olyan csodaszámba menő mozzanat, – írja Ábrányi nagy zenetörténeti munkájában – amely méltó a feljegyzésre. Egy lelkes, önfeláldozó magyar tudós a Budai Királyi Universitas betűivel íly című munkát bocsátott közre: A kótából való klavírozás mestersége, melyet készített az abban való gyönyörködők kedvéért Gáti István. Megjelent Budán, 1802-ben. A hazai zeneművészet terén ez volt az első számbavehető munka, mely számos fejezetre oszlott, s a zeneelmélet és pedagógia minden anyagát felölelte, még pedig olyan alapossággal, hogy a mai kritikát is kiállja. – A XIX. század későbbi évtizedei már íly neveket hoztak felszínre, mint Liszt Ferenc, Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály, Császár György, a Doppler testvérek, a Thern testvérek, Huber Károly, Ábrányi Kornél és többen mások, és az újabb művésznemzedék egész gárdája. Ami azt mutatja, hogy a magyar fajban a zeneművészetre nézve az arra valóság a legteljesebb mértékben megvan, de a közöny, a Pató Pál úr féle gondolkozás késik megadni az alkalmat, hogy minél több intelligens magyar ifjú belepillanthasson a zeneművészet bűbájos világába. Ha felemlítem még azt, hogy a zene tanításának fegyelmező és erkölcsnemesítő hatása elvitathatatlan, meg, hogy a zene igazi szépségét csak az élvezheti, aki megtanulván azt, hogy mi a zene, arra mintegy elő van készítve, talán sikerül megvilágítanom azon szempontokat, melyek kívánatossá teszik, hogy a zenetudomány előtt is megnyíljanak középiskolák kapui.

A többi tudományágak édestestvérként fogadják, s a tudományoknak megszentelt csarnoka, mint édesgyermekét ölelje keblére, hogy e tudomány sokféle ágazatának lelkes hivatott művelői akadván, századok mulasztása lassanként pótolva lehessen.

Mivel fejezhetném be méltóbban felolvasásomat, mint azon óhajtással, vajha mielőbb eljönne az idő teljessége, amikor is szívünk reménységének megvalósítására küldene a gondviselés egy igazat, egy nagyot, ki felé vágyó reménykedéssel tekinthetnénk, hogy százezrek ajakáról zendülne fel: Hozsánna, Hozsánna.

Gáty Zoltán (1856-1928)

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .