Ürmös Lóránt: Hogyan fordít ön verset, kedves Rab Zsuzsa?

A versfordításhoz szerintem három fő dolog kell: verstani alapismeretek, a vers szeretete és a verssel való azonosulni tudás. Először is tisztában kell lenni a versformákkal. Sajnos, ma az iskolákban erről nagyon keveset tanítanak. Szabad verset lehet írni verskultúra nélkül is,
de verset fordítani nem. Másodszor: csak azt szabad lefordítani, amit megszeretett az ember. És a harmadik a legnehezebb: bele kell élnie magát a fordítónak a vers környezetébe. Minden porcikáját megfürdeti a szerepben; csalódott szerelmes, lázadó honfi, szemlélődő bölcs, sóvárgó trubadúr lelkiállapotával azonosul; szükség szerint a XVII. vagy a XXII. századba, esetleg a történelem előtti időkbe parancsolja magát. Novemberi ködös reggelen margarétás mezőn csatangol, rekkenő hőségben hóförgeteggel viaskodik; ujjong, mikor éppen boldogtalan, és legjobb kedvében siratóéneket kanyargat.

Mit szeret ön a legjobban fordítani?

Népköltészetet. Szép és nehéz feladat. Mert nem hangozhat úgy egy kirgiz népdal, mint egy somogyi kanászdal. Nálam a gyakorlatból születik meg a fordítás elmélete. Például mikor XIV-XV. századi óorosz epikát ültettem át magyarra, vigyáznom kellett az archaizálással. Ha nagyon régiesen fordítom, nem lett volna élvezetes olvasmány, de mégis éreztetnem kellett azt a kort, melyben született. Pár év múlva, mikor kezembe vettem ezt a könyvet, és beleolvastam, láttam, hogy alig használtam benne névelőt. Ettől lett a nyelvezete régies.

Naponta mennyit dolgozik?

A prózai fordításokat napi feladatként, folyamatosan végzem. Most éppen Cs. Ajtmatov regényét; még csak az ideiglenes címe van meg: „Hosszabb a nap, mint a(z év) század”. A versfordításnál van olyan költő, akitől napi négy sort, van, akitől hatvan sort is sikerül. Én is írok verseket, de a munkám java részét a fordítások teszik ki. A versírás az ünnep, a fordítás a hétköznap; verset nem lehet naponta írni, és a fordítás ajándékoz meg a mindennapi munka örömével. A prózát rögtön írógépbe írom. a verseket golyóstollal sima papírú, egyforma iskolásfüzetbe.

Hány nyelvből fordított ön eddig?

Ó, nagyon sokból! Oroszul és németül tudok, spanyolból, angolból és a többi nyelvből nyersfordítás vagy közvetítő nyelv útján. Lefordítottam a teljes Andersen-meséket, sok Rilke-verset, német trubadúrköltőket . . . Ez év végére fog megjelenni a Szovjetunió népeinek költészetéből egy válogatás, Sziklaszálon szép galamb címmel, ezeknek eredetije negyvenkilenc nyelven íródott. A civilizáció már megoldotta az országok között az azonnali információcserét, de csak a lefordított irodalmi művek tudják a nemzeteket megismertetni és közelebb vinni egymáshoz.

Mikor és mit fordított először?

Tizenhárom-tizennégy évesen Heine egyik versét az iskolás tankönyvből. Az első sora így hangzott: „Donna Clara, Donna Clara.” Ugye, ezt nem kellett lefordítani, és megadta a következő sorok ritmusát, hangulatát. . . én nagyon fontosnak tartom a formahűséget.

Olvastam egyszer egy fordítói tévedéséról.

Igen. Grúz verset fordítottam. amely egy ivótülökről szólt. Így kezdődött:

Bivalyom Irma! Türelmes pára!
Ballagtál békén eke nyomában.

Beleringattam magam a vers ritmusába, sem én, sem más nem vette akkor észre a balfogásomat. Csak pár év múlva, mikor újra elolvastam, jöttem erre rá. Elnézést kérve meg is írtam ezt az Élet és Irodalomban. Több olvasómtól kaptam levelet, melyben védve engem, bizonygatták, hogy mégis igazam van, mert a bivaly az első barázdát követi, így tulajdonképpen az eke nyomában lépked. Persze, ez sem menthet fel a tévedésem alól.

Hogyan kezd hozzá egy vers fordításához?

Elolvasom az eredeti verset. Egyszer, sokszor. Belém szívódik, belém ivódik. Megszeretem. Egész nap magamban hordozom; utcán, buszon, otthon mosogatás közben. Az első sorokat mondogatom magamban. Próbálom megfejteni a titkukat. És a legváratlanabb pillanatban előugrik valahonnan magyarul… Fejben tartom addig, míg papírhoz nem jutok. A vers többi részét már „folyamatosan” írom. Persze idézőjelben folyamatosan. Hányszor előfordul, hogy megakadok egy kéttagú szón, mely csak azért is két hosszú szótagból áll, pedig egy rövid, egy hosszú kellene, szinonimája megfelelne, de annak más az árnyalata. Vagy rímet keresek az Izolda névre, amit ugyan a sor közepére is helyezhetnék, de szebb lenne a végén. Ízlelgetem: Izolda-mizolda, csiszolta, kiszórta… nem, nem jó, hiszen a versben Izolda nem csiszolt, és nem szórt ki semmit, kezdjük újra: Izolda… és makacsul tolakszik elő századszor is a pompás kancsalrímnek kínálkozó, de semmi egyébre nem alkalmas szó, amit még gyermekkoromban láttam kiírva falusi állomások kis félreeső bódéján. Ekkor már szagokat is érzek, végképp megutálom ezt az Izoldát, és inkább Trisztánt tuszkolom a sor elejéről a végére, s rögtön megvan az érzelmileg megfelelő , ráadásul kifogástalanul rímelő szó: tisztán. Én keveset javítok a kéziratokon, addig formálom fejben a sorokat, míg jók nem lesznek.

Ürmös Lóránt (1981)

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .