Rab Zsuzsa versek

Rab Zsuzsa

(Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.)

József Attila-díjas magyar író, költő, műfordító, újságíró.

A pápai Református Nőnevelő Intézetbe járt; édesapja, Rab István (1886–1957) a gimnázium igazgatója volt. Édesanyja: Jilek Irén volt. 1949-ben a Budapesti Tudományegyetem magyar-orosz szakán végzett. 1949-ben szellemi szabadfoglalkozású lett. 1971–1984 között az Élet és Irodalom munkatársa volt.

Pápán jelentek meg első versei a Pápai Hírlapban, illetve a Kollégiumi Lapokban. Még középiskolás korában napvilágot látott első verseskötete Fény felé (1943) címmel. A kisváros légköre, az iskolavárosi szellemiség, akárcsak későbbi műfordítói tapasztalata rányomta bélyegét művészetére. Az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny tolmácsolója lett, majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra. Az orosz irodalom mellett fordított a Szovjetunióbeli nemzetiségek (baskír, grúz, észt) népköltészetéből, valamint – ugyancsak orosz fordítások alapján – Andersen meséit is átültette magyarra.

ŐRTORNYAINK

Csoportkép Atlantiszból

Otthagyott városomban

Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.

Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta – vagy mást? Valami mást?
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?

Nem merek benézni az ablakán.

Harminc évi járóföldre

Harminc évi járóföldre

Hó zománca, ikrás februári jég,
malomalji zubogók, gyönge gödölyék,
gólyahíres rétjeim, barkás bokraim,
piros rügy a jegenyék szeles tornyain,
margaréták, csillagos cimbalomverők,
szöcske-pattintó mezők, sárkányröptetők,
bádogbögrét csörditő itatókutak,
Őszi kátyút hízlaló bakhátas utak,
táborozó vadkacsák hártyás vadvizen –
Álmodtalak? Láttalak! Voltatok hiszen!
Harminc évi járóföldre, távol estetek.
Kongó kövön indulok, hogy megkeresselek.

Gyerekkor, Kálváriadomb

Gyerekkor, Kálváriadomb

Régi csavargás
máig hasító iszonyodása.
Döngő harangszó
bronzmozsár-zuhogása.
Tolató vonatoktól döngő
Kálvária dombja.
Asszony-formájú sírkövek
nagy, jegeces tömbje.
Enyészet szagú,
pókhálós tujabokrok.
Zománc-fényképek,
pléhkoszorúk, nyikorgók.
Aztán –
a kicsi játékházak különös titka:
kókkadt virágok akadtak
rács-fogaikba,
a rács mögött ember-nagy, festett,
viasz húsú bábuk!
Szájuk kiáltott,
zuhant az öklük,
indult a lábuk.
Löktek-húztak a stációk,
mágnesként szívtak a rácsok,
hívott a másik, a harmadik,
hogy mégtöbb iszonyút lássak:
mind ott nyüzsögtek a kőoduban,
amitől elaludni féltem,
ijedős dajkám amivel rémítgetett
a sötétben:
a Véres Ember,
a Kancsal Ördög a lábainál,
a Kalapácsos
meg a Tüskeszakálló Vizikirály,
a Fulladt Hulla,
zölden, ahogy álmomban láttam,
a Korbácsos Rém –
szögek a korbács szíjfonatában –
meredt szemű asszonyok is,
hangtalanul sikongva,
megint a Véres Ember,
szögesdrót a fejére fonva,
reccsen a csukló,
nagy kampósszög ahogy belecsusszan,
vér csorog le,
fekete patakban,
hosszan…
Futni vissza!
előre! hátra! merre?
A dombra!
Várnak hárman –
karókon függve,
rácsavarodva!
Nagy füttyel a domb alatt
mozdony tolatott.
Megláttam a füstöt!
a sínt!
a piros vonatot!
Ember lépdelt lenn: vasutas,
kezében bicegő lámpa.
Lebotladoztam –
úgy estem rá, mint az apámra.

Vizimalmok

Vizimalmok

Kelepeltek, doromboltak –
elnémultak, beomoltak.

A molnárok földbe dőltek,
sárga agyagot őrölnek.

Áll a malom, él a malom
roskatagon, hallgatagon.

Locsognak a rakoncátlan
fűzgallyak a Tapolcában.

Minek él az ilyen öreg?
csak nyikorog, csak nyekereg.

Pocsolya a malomárok,
korhadt fogak a lapátok,

szemétdomb a döngölt udvar,
házereszig ér a dudva.

Áll a malom, él a malom,
roskatagon, hallgatagon,

Hogyha arra jár valaki,
marok búzát vigyen neki,

szórja bele garatjába,
szórja bele utoljára,

kegyeletből, irgalomból –
tán még egyszer földorombol.

Kisvárosi közjáték

Kisvárosi közjáték

Kis diákváros. Tilalomfa-erdő.
Voltam akkor – mennyi? tizenhat éves.
Lángra gyúltam, persze naponta másért.
Verseket írtam.

Sóhajokból élt epedő szerelmünk.
Kézfogás? pár szó? Odalett a jóhír.
Páros andalgás? Az olyan tehette!
Hét lakat őrzött.

Zongorát nyaggatni hetente kétszer
boldogan vágtattam a Bástya-sorra,
mert mögöttem, hátramaradva kissé,
jött a Gavallér.

Bátran egy-két szót is elém hajított
messziről: „Írtam levelet magának!”
„Kedden itt…” Elnyelte felét viharzó
szívdobogásom.

Jött a sarkamban. Hajam is bizsergett,
összecsisszent néha selyemharisnyám.
Nem tudom már: Kiss Pali volt? Nagy Andris?
Gyarmati Pista?

Baktatott buzgón. A kopott Arany Griff
sarka tájékán fuvarosszekér állt,
rúdja mellett nagy, befonott sörényű,
vérmes igásló.

Én a kottákat zavarodva vittem,
lábamat botlatta a bús tekintet.
A zsebemben vers: „Ti sötét szemek, ti…”
Ejtsem a földre?

Akkor értem – hajjaj! – a stráfszekérhez.
Várt a ló, rezgette a térde bőrét,
rámlesett – aztán kinyitotta roppant
teste zsilipjét.

Zúgva áradt, forrt, zubogott, patakzott,
gyöngyözött, habzott, csobogott, susorgott,
mint duhaj szódásüveg, óriás csap,
adta csak, adta.

Adta! Kapkodtam lelocsolt bokámat.
Nagy kajánul csak fröcsögött, a sátán!
Jaj! meg is toldotta vidáman egy-két
dörgedelemmel.

Tétován még jött a diák utánam,
elmaradt aztán. Gyanitotta Ő is:
elviharzott, elcsobogott az utcán
zsenge szerelmünk.

Szőke volt vagy barna? Nem is tudom már.
Kiss Mihály volt? Gyarmati Pál? Csak annyit:
másnap én égőfülű csókolomját
el se fogadtam.

Tábori posta változatokkal

Tábori posta változatokkal

Iskoláslányok, oktondi szüzecskék –
jutott nekünk is honleányi
(kedvünkre végre!) kötelesség.
Levelezhettünk – senki mással –
frontkatonákkal, ismeretlenekkel,
tanári fő-jóváhagyással.
És róttuk a sok levelet,
rajongót ostobát és meleget.
A híradókban lestük őt:
kurjongató, vidám,
csinnadrattás menetelőt.
(Hóvihar járja a bolondját.
Fojtogatják fehér kígyók.
Szorosabbra csavarja rongyát.)
Láttuk dicsőséges képeslapokban:
sapkáján rózsa, lába dobban!
(Szíve fölött fagymarta rózsa,
fénykép, dögcédula.
Még él. Még a haza adósa.)
„Írt a tied? Az enyim régen.
Pukkadjon meg! Nem írok én sem!”
(Botorkál tétován előre.
Fehér parázs a fagy.
Üszög-szín kesztyűt süt kezére.)
Kötögettünk ki tudja, mennyi mérföld
sálat, ér-, térd- és bokavédőt
(Már csak a rongy. Már csak a szégyen.
Kattog előre, felhúzott gép,
vörös havon, fekete szélben.)
„Még most sem írt? Te, megcsal!”
„Fényképet küldött!” „Hihi, kancsal!”
„Majd hazajön és megkeres.”
(De van haza? Ki várja még? Hol?
– Utolsó emberig!
Prémes parancsnok kukorékol.)
„Az enyém csinosabb.” „Mutasd csak erre!”
„Nem rossz.” „Ugyan, az orra ferde!”
(Odáig… Ott talán… Na, mars hát!
Kattogva lép a gép.
De már szederjes másik arcát
egy jeges tű arcára varrja.
Lesik vihogó vénasszony-varjak.)
„Az enyém csinosabb…”
„Az orra ferde…” (Imbolyogva
botorkál, szélcibálta rongyvitorla…)
Sapkáján rózsa…
Utolsó emberig!
Fagy-üszkös rózsa…
Hólepte rongy – országnyi szégyen.
Eltűnik – ég
vörös havon, fekete szélben.

Párbeszéd Vonaton

Párbeszéd Vonaton

„Hová lesz az út, kezitcsókolom?”
„Haza” (Ezt ideette a fene!)
„Milyen állomás volt ez?” „Nem tudom.”
(Jaj, maradj még, tűnődés öröme!)
„Egy kis szabadság, Ugye?” „Úgy, igen.”
(Ismertek még, esőmosott mezők…)
„Na mi az? Tehén fekszik a sinen?”
(…a Teremtésre is emlékezők?)
„Azért ez elég kényelmes vonat.”
(Hív egy falu fehér tekintete:)
„Tessék! Pakolt az asszony jó sokat!”
„Nem, köszönöm.” (szállj ki, rejtőzz ide!)
„Én most a húsiparban dolgozom…”
(Kakukkszekfű tüzes csillagai!)
„…hálaistennek, nem panaszkodom. ”
(Nyírfák gömbölyded, fehér izmai!)
„Van-e család.” „Van. Nincs.” „Az én fiam
már nagy betyár!” „Igen?” (Akácvirág!)
„Ez a somlai, ez csak a finom!”
(Nyitott fehér tenyérkék: bodzaág!)
„Hát aztán írni szok-e még?” „Szokok.”
(Nagylány-időim mézes rétjei!)
„Vonat ez? Tetű! Éppencsak mozog!”
(Tizenhat évem könnyű léptei!)
„Mi újság Pesten, tessék mondani!”
„Mi volna.” (Kis híd! Ott jártam – vele!)
„Hát azt a viccet… (Belefojtani!)
…hallotta, hogy… (Ne! Ne!) „Igen, hehe!”
„Nem ismeri a Gömböcz Gizikét?”
„Nem én.” (No ebbe belepusztulok.)
„Pedig Pesten kezelik a szivét.”
(A tiéddel elélne egy tulok!)
„Hideg lett, kérem. Megázunk.” „Lehet”
(Kezdem előlről: májusi mezők…)
„Bezzeg a nyáron érünk meleget!”
(…emlékeim fényében rezzenők!)
„Eltehetnék egy zsákkal télire!”
(Ne hagyj, ne hagyj még cserben, türelem!)
„Mire várunk? Ahá a győrire!”
(Két óra mire megérkezem!)

Tárgyak bűvöletében

Tárgyak bűvöletében

Festett fakanál, tükrösszív, hévízi bögre –
halotti maszkjai régi
falusi búcsúk habzó mosolyának,
törékeny útjelzők,
nyomukon a halottak visszatalálnak.
Aratókoszorú, üvegkutya,
múmia-barka.
Lappog köztük néha a porrongy,
túlvilági szelet kavarva.
Üvegbe fagyasztott rózsák,
naiv hite az örökkön-öröknek.
Odakinn száz éve nyílnak-hullnak a rózsák –
itt sose változón zörögnek.
időtlen képek
zöldhályogos tükör keretében.
Fonnyad az élő arc a tükörben –
azok virulnak mátka-fehérben,
vőlegény-feketében.
Ujjpercek régen széthullt gyöngysora rezzen,
idenyúl,
rendezget a régi kredencen.
Hímzett fésűtartóból kifodorlik
dédanya híres hajkoronája.
Egyforma korú már dédapa
és motozó, vén dédunokája.
Száll és áll az idő,
halottat-élőt összekeverve.
Áll a kakukkos óra, tétováz mutatója –
merre?

És még: Anita néni

És még: Anita néni

Anita néni flitteres nevéhez
nem illett a cincérfekete gyászgyöngy,
Anita néni flitteres nevéhez
cirkuszporond, trapéz, paripa illett,
Anita néni flitteres nevéhez
nem illett az egész Anita néni.
Úgy láttam mindig: tompa feketében.
Hűvös szobájában kápolnaszag volt
az örökmécstől, fehérliliomtól,
fölötte Mária, kitárt szívével.
És mézesbáb-szívet láttam csak addig
és elborzasztott a csepegő hústömb,
rózsákkal átövezve ráadásul.
Kije-mije volt a kerek világon,
nem tudom, de egy ezüstfejű bácsi
ezüstfejű botjával alkonyatkor
a kerti ösvényen végigcsikorgott.
Kávézgattak a lugas zöld homályán.
A földgolyó: rózsakaróra tűzött
üveggömb volt, szivárványként úszott át
az egyik világháború, a másik,
Radetzky-mars, Galícia, Psylander,
Hitler, hadak. Mint a lassú ökörnyál
libegett a rózsák fölött a század,
a tejszínhabot meg se rezditette.
Feketében-ezüstben, csúnya-szépen
úgy ültek, mint egy Andersen-mesében.
Úgy ülnek talán most is valahol.

Vonszolódó vasárnapok

Vonszolódó vasárnapok

A város dermedt üllejére
harangszó döndül bronzpöröllyel.
Mintha megállna minden óra.
Vasárnap. Ősz van. Három óra.

Szeméten gőzölgő levescsont.
Ebédet döngöl a harangszó.
Ilyenkor áll a bakakorzó,
ilyenkor mossák fel a konyhát.

A zsírszagú kötényt leoldják,
férfiak kabátot kefélnek.
Felcihelődnek sógorékhoz,
fátyolvirággal temetőbe.

Halottaik ugyanígy éltek.
Húsz-harminc szó a levegőben.
„Minálunk” – „A fiam” – „Ez így van…”
Kínaiul szól, aki másképp.

A téren kalapot emelnek:
kő-lator céloz kő-husánggal
kő-csuhás kő-püspök felére.
De nem csap le kétszáztiz éve.

Az utca olvadt sárkenőcsét
a lábnyomok ráncosra húzzák.
Vonszolódik a híg vasárnap
Szélesvíztől Kálváriáig.

A századok is így csoszogtak,
ráérősen, köszöntve egymást.
Szélesvíztől Kálváriáig,
meg se billentve a világot.

Itt élt apám, pogány derűben.
Lázadttam érte: csöndesített.
ltt élt – mikor elhagytam én is –
Arannyal és Horatiusszal.

Linquenda…

Linquenda…

Linquenda tellus et domus et placens uxor…
Horatius

Csak az a langyos ősz ne jusson már eszedbe!
A gomba, cserfa illatú,
a szarvashangon bődüló Bakony!
Nézd a szomszéd ház málló tűzfalát
a kórházablakon.
Hidd el: már csupa november jön eztán,
szél és eső csapkodja a világot.
Minden halálos szürkeségbe vész.
Ahogyan most te látod.
A víztükör se jusson már eszedbe!
(Négy napja szomjazol.)
A tó tegnap kiszáradt.
Partján üres a ház.
Bezörgettem. Senki se válaszol.
Nem esik többé kék reggeli hó,
szétszakadozott gyöngysora
a zománc nyakú vadkacsáknak.
Elmennek ők is egyesével,
a régi társak.
Latin poéták, görög istenek –
Ők is elúsztak cifra gályán.
Törött karjukkal, csonkán intenek.
Mosolyuk csorba márvány.
Hallod, már világűri szél fütyül
papírcafattá málló tetteinken.
Ablak, tűzfal és mennyezet.
Milyen jó lesz elmenni innen.
A karcsú feleség megőszült tegnap óta.
Holnap kivágják azt a kertet.

Így könyörögtem apámhoz magamban
haláloságya mellett.

Tanú

Tanú

Elásnak egy kis öregembert.
Rák-marta húsát,
elvermelik megdarált tüdejét,
szörcsögő ereit, szivacsos szívét,
törékeny csontjai üvegágú bokrát
kitágult bőrhuzatában.

Végiglakott házak
rogynak mellé a gödörbe,
egy szöllőlugas,
egy karácsony-előtti konyha,
rézedények körben és besütött a hó,
gyömbér, sáfrány, durrogó mozsarak –
egy horpadt labda gurul bicegve utána,
kedves kutyák lelke szökken utána,
egy sörtől habzó századvégi vasárnap,
tuműrök lassú bója-ringadozása,
és ott bujkál, fülei
lepecsételt csontüregében,
anyja beszéde is, öregapja
havas csizmáinak tornácon-bufogása,
tizennégyből az első ágyúlövés,
és odaszédül
egy régi hajnali víztükör
sugár-remegése…

Ember volt, közülünk való.
Szétmálló itatós lett.
Hetven-valahány év
jelekkel tarkázta tele,
hieroglifákkal.

Értelmük a földbe szivárog.
És ember nem akad többé
kibetűzni —

Jön majd

Jön majd

Jön majd a jó öregség.
Nagykendő s nyári esték.

Megőrzött sárga vásznak.
Tej és kenyér. Alázat.

Csöndes botozgatások.
Szekrényben motozgatások.

Örökbefogadott macskák.
Szédelgő, nagy szabadság.

Arc: sárga, ráncos alma.
Poros tükrök nyugalma.

Mosolygó, szép halottak.
Vagy élnek még? Kopognak.

Régi, holdfényben úszó
kisváros. Hegedűszó.

Lét és nemlét határa.
Tabletták. Kamillapára.

Kényelmes-puhára vásott
öreg ruhák, szokások.

Jön majd a jó öregség…

Idő! Kegyelmet!
Ne add! Ne hagyd! Ne engedd!

Láttam már öregasszony
föltakart,
letarolt,
iszonyú testét!

Csoportkép Balatonatlantiszból

Csoportkép Balatonatlantiszból

Ezüsthíd este és aranyhíd reggel.
A parti követ halrajok verik.
Vízgyöngyök barna bőrön. Estelig
kertek pezsegnek nagy csapat gyerekkel.
Alkonyattájt még langyos a homok
a meztéllábnak. Rémült szaladások
vadászgató siklók elől. Halászok
húzzák fényben a hálót. Rokonok
toppannak be. Megvagytok? Hálaisten!
Hangos csókok. Cukroszacskó zörög.
A verandán tág lámpafénykörök,
és lót-fut Lidike, hogy megterítsen.
Bő nevetések, megfontolt szavak,
ósonka, sör, a kútból sárgadinnye,
öngyilkosan a fény körül keringve
pattognak keményhátú bogarak.
Kártya csattan fel. Asszonyok himeznek,
fenn a töltésen Zengve elszalad
a titokzatos éjféli vonat –
az ő dolga. Pár bokor belereszket,
aztán „skíz oszt, nem oszt”. Néhány duhaj
tücsök még húzza. De már nagypapáék
ásítanak, a fémes ókulárék
tokjukba csúsznak. Nagy ezüst tutaj
reng át fölöttük. A keleti égen
piros tajtékú felhő hánytorog.
Körül az ég nyugalmas. De forog
vörösen a Mars-csillag. Mintha vérben.
Fényhidat vernek újra reggelek,
ívó halrajok járják a bolondját,
szárnyra kelnek villó szárnyú vitorlák,
forr a kertekben nagy csapat gyerek.
Holnap Dezsőke kis úszógatyáját
hadüzenetek körmei lehántják,
és zöld zsávolyban hever hómezőn,
már elvesztetten, meg emlékezőn – – –
alkonytájt langyos volt még a homok –
bő nevetések – megfontolt szavak –
skíz oszt nem oszt – és fémes ókulárék –
valahol messze élnek nagypapáék –
ósonka – sör – pillék – öngyilkosok –
piros tajtékú felhő hánytorog –
s a rokonok – megvagytok – hálaisten –
és Lidike – – –

Esőharang

Üveghegy

Üveghegy

Fények, rigók élnek velem.
Üveghegy túlfelen lakom.
Az ösvény régen jeltelen.
– Ajtórnat sarkig tárhatorn.

De valahol már ellenem
cihelődik a fájdalom:
szerelem – kő a nyelvemen,
tüzes kereszt a hátamon.

Három alakban

Három alakban

VOLTAM –
már csupa titok vesz körül.
Arcom fölött regényes fűzfa bókol.
Foszló nyakkendőm lóg ki egy fiókból
és özvegyem arcára gyász kövül.

LESZEK –
még csupa titok vesz körül.
Ész tisztelet pátyolja megszülőmet.
Leszek – még nem ígértem semmi többet.
De elég ennyi. Mindenki örül.

VAGYOK –
csak közöny vesz körül
és mindenkinek a könyökén jönnek ki
szavaim és mozdulataim –
én vagyok a fölösleges, ha már megtelt
a villamos
én vagyok a sorban előtted álló
én vagyok akitől
szürkők a hétfő reggelek
én vagyok ki folyton az életével traktálna téged
fölkelek és lefekszem ásítok és eszem titkom nincs
kiszámítható vagyok és fölmérhető
robotgépbe táplált adataimból megszületnék újra
ugyanilyennek
viselj el mégis, mert ennyi adott –
vagyok.

Ez a tavasz

Ez a tavasz

Ebből a tavaszból
kimaradtak az orgonaágak,
a csikónyakú nárciszok,
meg a kékselyem íriszek,
meg a hóbortos papagáj-tulipánok.
Ebből a tavaszból
kidőltek a bokrok, a fák,
ebből a tavaszból
kizuhant az egész rügyező világ.

Ebből a tavaszból
kihulltak az emberi arcok,
csupán hangok hasítottak.
Karok nyúltak ki belőle,
óvtak, vagy eltaszitottak.

Bontott ágy naphosszat
összevissza dobálva.
A széken kés,
a földön párna.
Mosatlan edények,
kivégzett versek, lefejezettek.
Az évek visszafelé
csak pillanatok.
De évek előre a percek.
Abból a tavaszból,
odakintről, ijedten
lesnek be az orgonaágak.
Egy messzi világból
halványan idezöldel a kertem.

Hajdani hangomat keresik
a csikónyakú nárciszok,
kékselyem íriszek,
hóbortos papagáj-tulipánok.

Iszalag

Iszalag

Szerelmed fojtó iszalagját,
szíjas, keserű karját
szaggasd le végre szivedről.
Légy magadé.

Megadtad magad kegyelemre
felemás szerelemre.
Kegyelmet vársz szorongva?
Csak ennyit érsz?

Néz rád a másik, néz, de nem lát.
Ölel, ölel. De megvált?
Meglódult négy falad közt
állj meg magad.

Így lehetsz jobb mindenki máshoz.
Ne lökődj már te társhoz.
Tudd: annyit érsz, amennyit
magadban érsz.

Omlás

Omlás

Házat ragaszt az ember: ketrecet,
vagy csigahéjat, vagy húsz évre édent,
ki mit – de rakja-hordja, mint az állat,
élete élő nedvével tapasztja,
hiszi utolsó percig menedéknek,
egyetlennek a hűl Őég alatt.

Aztán
egyszercsak meglódul a négy fal,
egyszercsak mállik szét a fundamentum,
bukfencet vetnek gonddal hazahordott
hamutartók, könyvek meg vánkosok,
és már sziszegő levegő a négy fal,
levegő, de horzsolja a nyúzott bőrt,
ahogy az ember nekitántorul,
és tapogat a levegőfalak közt.
Meglibben egy rongy, arcának csapódik
lába alatt szétroppan egy cserép – –

Üveg-átlátszón, gipsz-törékenyen
megáll, mindennek kiszolgáltatottan,
fejét, ahogyan bírja, fölveti.

És akkor rászakaclnak
az először-megérzett atmoszféra
vasbeton tömbjei.

Már egy segít csak:
azt is, ami a romok közt maradt,
emléktelenül elveszíteni.

Lámpás

Lámpás

Részeg fák bukdácsolnak a ködben.
Szélverte varjak rongy-libegése.
Előreszögezett arcom
összevissza cikázó
alagutakat éget
a sziklasötétbe.
Lábam alatt üvegcserepek –
hajdani ünnepeim,
szögesdrótok csikorognak
ütőereimben,
védetlen szemeimbe
tüskés ágak nyílhegyeit röpíti
a téli vidék.
Egy csöndes szó
fel tudna talán támasztani még.
És otthonra találnék.
Akárhol!

Farkashangú téli mezőn
imbolygó lámpás után lohol így
bukdácsolva, lihegve
a szánról
lelökött vándor.

Szívem ellen villanó

Szívem ellen villanó

Minden utam hurok lett nyakamon.
Minden szavam: vesztemre-hatalom.

Jósaáom: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Vallammal tartok roggyanó falat.
Tudom, tudom, tudom, hogy rámszakad.

Erőm is: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstű nádas-égés.

Futni! Az út hurok lesz nyakamon.
Szólni! A szó vesztemre-hatalom.

Ha rámszakadna, térdig földbe verne!
Ha rámszakadna, övig földbe verne!

Utak, kígyók, sziszegő kötelek.
Ha kioldom is, merre mehetek?

Magam vagyok a vastagfülű égés.
Magam a szívem ellen villanó kés.

Félkezeddel

Félkezeddel

Szorítasz félkezeddel,
a másikkal taszítasz.
Testem darabolod fel,
hogy tétova-magadhoz igazíthass.

Míg gyökeremet ásod,
míg lúggal öntözöd le,
legjobb ágam lerántod,
hideglelősen szorítod szivedre.

Én egyenes fa voltam.
Úgy nőttem, senki mellett.
Csak kedvemből hajoltam.
Szél se kellett. Igaz, karó se kellett.

Egyszerű törvényemben
hagyjá] meg egyenesnek!
Nem védlek senki ellen.
Mentséged lesz elég. Sokan szeretnek.

Tántorgó

Tántorgó

Otthont akartam – tüzes ketreced lett.
Kenyeret vágtam – kővé vált kezedben.

Lakatlan sorsom beszögezted.
Belül rekedtem.

Látom néha a megvénült szerelmet:
szeme-kiszúrva tántorog a kertben.

Vasárnapi vigasztaló

Vasárnapi vigasztaló

Másképp magad nem védheted –
szeresd meg ellenségedet:
kongó szobád kazánfalát,
a sokfelé tört éjszakát,
tikkasztó Halálvölgyedet:
a társnélküli ünnepet.
Ha mint polip-kar, fojtogat,
add meg neki lágy torkodat,
szorítsd szivedre, úgy öleld,
s ellágyul, ölni elfelejt.

Meg kell magadat védened –
szeresd meg ellenségedet:
hűvös gyűretlen vánkosod,
az őgyelgő vasárnapot.
Meg lehet szokni azt nagyon:
az egy-csészét az asztalon,
az egyszem lámpa fénykörét –
világot rajzolhat köréd.

Gyűrűző, tengermélyi csend.
Rég a telefonod se cseng.
Mit bámulod? ]ó lenne-e,
ha most vadul fölzengene,
s zuhintana szívedre, mint
pörölyt, valami szörnyű hírt?

Szeresd meg ellenségedet:
örök-nyitott bőröndödet,
repülőterek tenyerét –
hol felhajít, hol nyúl feléd -,
a sínzengést, a szállodát,
a ma kék, holnap zöld szobát,
hideg és tiszta csendedet –
szeresd meg ellenségedet,
ha torkod markolássza is,
de oltalom, de bástya is,
hol arcodat levetheted,
homlokodat leejtheted,
hol nem kell szégyelned magad:
mondd csak, mondd! Tanú nem marad.

Meg kell magadat védened.
Meg kell magadat védened.

Letört sirályszárny

Letört sirályszárny

Bűvölt madár, dermedten álltam
szeme zöldes reflektorában.

Fények a tört havon. Késpenge-fények.
Mennék haza, de hova érek?

– Maradj. – És bukdácsolt utána
meg nem tett mozdulatok árvasága.

Mezítlen arcunkkal fogtunk fel ázott
szélrongyot, hószilánkot.

Mélység fölött letört sirályszárny
a keze. Már meg sem találnám.

Pillanatok borostyánkövei,
ti majd
megőrzitek.

Esendő zsoltár

Esendő zsoltár

Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám.
És aki föl nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám.
Máté, 10:37-38

Nehéz a te törvényed és a te ítélőszéked magasan van.
Kedvesek énnekem az emberi arcok, és atyámfiainak csókjaitól orcámat meg nem törülöm.
Oktalan szeretetük gyűlöletes a szemedben és gágogásnak hallod beszédöket.
És kedves énnekem a vizek sodra, patakok fodra és tengerek vastaréja. Bizony még a szöges esők, korbácsos szelek is kedvesek énnekem.
A te súlyos szemgolyód nem fordul azokra, kőfalat néz a te szemed a vizek partján is.
És kedvesek énnekem a zeneszerszámok, vígadozásuk édes a fülemnek.
Te bezártad a te füledet, belül zuhog abban egyedülvalósâgod mély dobszava.
És kedvesek énnekem az utak, a földből, a kőből, a vasból és a levegőből valók, és hívasuknak ellen nem állhat gyarló vágyakozasom.
A te széked mozdulatlan, és mind a föld gyönyörűsége hívság teneked.
Nehéz a te törvényed, és a te ítélőszéked magasan van.
Az én testem gyönge, és lelkem alacsonyan jár a füvek között.
Leteszem azért a te keresztedet, és vizeknek, szeleknek, pörgő évszakoknak, kígyózó utaknak, tenger-keserű
magányosságnak én veszendő életemet általadom.

Esőharang

Esőharang

Esőharang borul rám
Fent-lent víz óvja ezt a földet
Bukdácsoló palackjaim
sziklákon régen összetörtek
Fehér kendőm a fáról leveszem
szégyenlem hogy segítségért kiáltott
Testemre csavarom
Halak tanulnak tőlem némaságot.

Vakablak

Vakablak

Keress meg engem itt az idegen városban, találj meg. Arcnélküli, vastag tömeg hömpölyög, de rádismerek a sűr űjében, rád, akit sohase láttam. Kabátod alatt rejtve hozod gyerekkorodat, átlátok a kabátodon, megismerem a cifra üveggolyókat, az ólomkatonákat – emlékszel annak a csipkés levélnek árnyékára a homokon?
Ablakok, fémtömbök, tűztáblák, rákalapálva a sötétségre. Mögöttük uborkásüvegek, haldoklók, szonáták, újszülöttek. És vékony arany csíkban előszivárog az a kis ének, magamnak talaltam ki egyszer, amikor megkívántam a szomorúságot –
egyszál gyertya,
vakablak,
világolok
magamnak –

Ha itt rámtalálnál, megtudhatnád, mi a szerelem, vagy talán a testvéred lennék, igen, inkább az, de hiszen ezek csak részletek.
Mert voltál elejitől, csak más bolygón bolyongtál, a magad törvényeiben. Egy volt pedig a mi törvényünk, a mi istenünk, emlékszel a tulipánszirmú tűzre a bálvány lába előtt? A szemedbe sütött, a szemembe sütött, és jószagú füveket terítettél a fejem alá.
Árnyékok suhannak, évezredek szaladnak –
egyszál gyertya,
vakablak,
világolok
magadnak –

Üres az utca, mitől kong az aszfalt?
Behúzóclom egy falmélyedésbe, sötét van, elsistereg arcomon a korai hó lassan emelkedem, felszív a fal, mint az itatós, fönt egy kis üreget találok, sorsok üres szemgödrét, vakablakot, beléhúzódom, és újra megtalál az a kis ének, az a régi-
világvégi
vakablak,
egyszál gyertya,
lobogj csak,
vakablakban
egyszál gyertya,
lobogj,
olvadj
magadnak.

Elprédált évek

Elprédált évek

Öböl-forma vízfolt az asztalon.
Elcsavarog partján az ujjam.

Szobám forró kazánfalán
elprédált évek kövesednek.

Messzi vizek fölött
siralyok szárnya verdes.
Vad ajtók szárnya
verdes
a huzatban.

Számadás

Számadás

Falaim egyre vastagabbak.
Éveim egyre vékonyabbak.
Évszakokat villant az ablak.
Vicsorgó tükrök megharapnak.

Aszâly mögöttem, üszkös évek.
Lapály előttem, tüskös évek.
Amennyít magam, annyit érek.
Egyedül semmitől se félek.

Csak senkit többé meg ne szánjak.
Maradjak ég-föld vândorának.
Magam-leverő lázadásnak.
Magam vétkéről számadâsnak.

Vagy

Vagy

Vagy gyerekhaj-szag, langymeleg,
fészekbiztonság, tejpára, komoly társ,
vagy málló tűzfalak között
méretlen órák, csatakos bolyongás,
vagy rokoni névnap-zsivaj,
öcsém-hugom-tartsunk-össze vigasság,
vagy bordáid közt rezdüló
markolattal az egyetlen igazság,
vagy sörhabos, mozis vasárnapok,
séta, vacsora, lusta csókok végül,
vagy kútfenék-vasárnapok
egyetlen sugár ostorfája nélkül,
vagy piros tűzhely, páros ágy,
családi szentháromság ringatója,
vagy messzi tekergő utak
nyakadra hurkolt, hideg vaskígyója,
vagy mosolygó álom sodor
a Neked-Ítélt forró testszagában,
vagy mint éjféli denevér
csapongsz poros könyvek közt, hűlt szobában,
vagy tisztelt öregség, ezüsthajú
ódon mosoly, visongó unokákkal,
vagy magányos viaskodás
patkánypofájú kórházi halállal,
esztendők lágy apály-dagálya, vagy
szilánkra zúzva omlik év az évre, év az évre.
Csak egyiket választhatod.
Sorsod szegény, szegény kezedbe téve.

Fal

Fal

Napokból megrakott falamnak
adom vérem hiába
mint balladában naponta ledől

Téged építlek fel magamnak
ronthatatlan szilárdra
jövendő évek emlékeiből.

Levél ideátról

Levél ideátról

„Ö már gyökér volt…”
Rilke

Szikrázó késhegyek – csigaszarvak –
önmagukba visszatűrődnek,
belenyújtózom életembe,
egyszerű és egyszeri életembe:
itt már nem fog az átok.
Vasvesszők, pengeélek,
mint Árom vesszeje, kivirulnak.
Olaj-szivárvány ömlik el,
a szilánkos hullámokat lecsitítja.
A magam-kerítette csöndben
fellebeg hozzám mélyről
az örök nyugalom tudománya,
körülvesz –
a fürészporba zuhant fejet
visszagörditi
Holbein
a tejes-puha nyakra,
szegény Mozart hárfái és fuvolái
a fejvesztett atomoknak
lágyan visszafelelnek s győznek,
napfényben csobolódó dáliák
ki tudja hány dinienziója
érveli túl némán
modern geometriánkat.
Tiszta kontúrokkal szelíd ősz jön.

Körémsereglik mind, aki
magamért szeretett –
árnyék nélküli árnyékok,
fényforrás nélküli fények,
azt mondják: visszanézni – előrenézni:
mindegy egészen.
Egészen mindegy. Háttal fordulok életenmek,
és előttem felsugárzik a Volt-Lesz.
Öt lépés: téli vadászatok hóillata-fénye,
darázsdöngéses őszi veranda,
ott vár apám is
margarétás, tocsogós réten,
és fiatal anyám
és pitypangfejű kis testvérem,
és a labdabizsergető, szeles udvar.
Négy lépés: őszi, téli, nyári szerelmek
tea-illata, napsütötte bőr nyár-illata,
hajba ivódott füst keserűje.
Ott ballag a kisdiák is, hegedűtokkal,
és a virágszál-kardú kis katona –
hollók, varjak összerakták újra a testét-,
és egy havas utcán
– három lépés – vár az isten-árvája, szegény,
aki füttyöt ebédelt
és torzpofákat vágott könnyeim ellen.
Körémsereglik mind, aki
magamért szeretett.

Ne vádold, Orfeusz, magadat.
Hogy hátrafordtı ltál,vagy előre –
egészen mindegy. Látod, én háttal vagyok, és
mindennek előtte.
Az Észak-Dél, vagy a Volt-Lesz:
itt nem kell az iránytű,
kalendáriumok vasrácsa lehullott.
Egyetlen ember oldozhat fel:
én. Tudod magad is.
Hát menj békével. Én
vissza már nem fordulok, Orfeusz.

Én már csak előre,
már csak hátra.
Oly mindegy már,
kikönyörögsz-e innen az istenektől,
vagy itthagysz-e
a jéghideg-buja isteneknek –
a magam-teremtette időben
maradok, Orfeusz.
Ne zavarj.

Egyszer majd, puha párduc,
vagy menyét,
vagy bársony combú gazella,
lantodra csorgatom szelíden a nyálam
(ha meglesz még az a lant),
te akkor már
nem ismersz. Menj, Orfeusz.
Majd megtalállak egyszer, valamelyik időben.
Majd én szólítalak, én.
Majd hívlak.

Hogyha akarlak.

Dal, téli utcán

Önarckép

Önarckép

Gyümölcskosár a januári kertben.
Hintaszék a behavazott verandán.
Konok szökőkút felhőszakadásban.
Gyertyacsonk, hogy a tűzvészt jobban lássák.

A XC. zsoltárra

A XC. zsoltárra

Elejitől
magamban kellett volna bíznom.
Most már
az öncsalás se tesz csodát.
Fejem alá szorítom
megszenvedett nyugalmam
hűvös és tiszta vánkosát.

Kötés

Kötés

Mert kell valaki, akihez beszélsz.
Mert kell egy másik: mások ellen.
Ne áltasd magad.
Ennyi az egesz.
De ez – eltéphetetlen.

Óra

Óra

Órám. Fém és üveg.
Megbízható, hideg
gépszíve egykedvűen dobog.
De mutatója
alattomosan
naponta kétszer átsuhan
azon a percen,
amelyben meghalok.

Fütyörésző

Fütyörésző

Ha ki gyáva
engem merni,
jobb lesz annak
továbbmenni.
Köd mögöttem,
feny előttem.
Lelek utat.
Ahogy jöttem.

Dúdoló

Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögêlek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben,
lámpásul neked.

Védekező

Védekező

Siralmas önvédelemben
életemet élesre fentem.
Fordítsam akárki ellen:
vérez csak engem, csak engem.

Téli groteszk

Téli groteszk

Mikor a szelek havat fújnak,
mesebeli torzak előbújnak.
Fekete tuskók, vén bálványok,
keszeg bogáncs- boszorkányok,
terpedt combú gyökér-ringyók,
kéreg-pikkelyű kövér kígyók,
görcsbe rándult csonkabonkák,
üszög csigolyák, ördögbordák,
szikár szörnyeteg inda-karja
rózsafa derekát hátracsavarja,
pönget a szél, citerál eszelős táncra,
üstökét az iszalag széjjelrázza,
kóró-kecskék, torzonborzak,
hóparázson ugrándoznak,
ágbog-csontváz ropja ropogva,
csörgőfa ráver a csörgődobra!
Mind szilajabban, mind feketébben
tánc kavardul a fehérben,
kör közepén, sután-sántán,
varjú vajákol, éhes sámán.

Kékszemű kisfiú meséli

Kékszemű kisfiú meséli

Tessék csak elképzelni
találtam egy kutyát
cipőmhöz csúszott nyalta
éppen új bicskát kaptam
kicsit felvágtam a hasát
úgyis olyan sovány volt
s biztos nem volt gazdája se
füléből is levágtam egy darabkát
hogy lássam jól fog-e a penge
De a kiskutya úgy nyüszített
a szeme olyan iszonyú volt
hogy elrontotta az egészet
és rosszkedvem volt egészen ebédig
A ronda!

Vándorcirkusz

Vándorcirkusz

Rongybábú
Nadrágcafat, harisnyaszár,
aranypapír – kész a huszár!
Gerince, lába és keze:
a direktor serény öt ujja.

Úgy moccan, szinte él! De nem:
kiszusszan lelke hirtelen,
amint lecsapja mestere,
hogy orrát sebtiben kifújja.

De este – este dob pereg,
nagyapját húzza kisgyerek,
deszkából ábdált színpadon
peckesen lépdel Vitéz László.

Ha buffan cintanyérzene,
még villog is két gombszeme,
és hős lesz, halált megvető,
gonosz sárkánnyal szembeszálló.

A direktorné délfele
fazekat fog fülön vele,
cipőrongynak meg pláne jó,
kutya alól ha kicibálja.

Így hányja sorsa estelig –
akkor öt ujjal megtelik:
felrikkant a nadrágcafat,
kardot ránt a harisnya szára.

Bohóc
Mosd le, bohóc, a maszkodat,
mutasd föl ékes arcodat!

Kilenc váltás víz elég lesz:
magad-arcáig elérhetsz,

míg csontodig-velődig
csúf mázad nem evődik.

vesd le a lottyadt nadrágot,
rúgd le cúgos-bárkádat,

hányd le a condrát mind, bohóc,
pőre szivedben megfogódzz.

Otthagy a díszes közönség?
Csak sutaságod röhögték!

Vedd föl a horpadt trombitât. –
Ricsajra fogtad? Megbocsát.

Öbleiben még ott bujkâl,
amit magadnak rég fújtál –

szélhasogatta ég alatt
zöngetted, hogy a szív szakadt,

fújtad magad-kedvére,
felhők, csikók testvére,

nap kisöccse, hold bátyja,
csillagnyájak bojtárja.

Oroszlánszelidítő
Fiatal, védtelen, törékeny.
Pajzsa-vértje: pamut trikója.
Nem hős, nem isten, nem varázsló.
Fél. Minden este fél szegény.

Sovány, kopott a két oroszlán,
foga-hulló, sörénye-hulló,
tengődik konyha-hulladékon.
De a vér ízét tudja még.

Telne még a híres erőből:
a csupasz kétlábút leütni
és papírhéjú koponyáját
dióként elroppantani.

Nehezebb volt-e Dánielnek?
Ő hitt az égi oltalomban.
Dolgat, bízván, Istenre hagyta,
révülten zsolozsmázgatott.

De ezt mi tartja? Négy-öt éles,
rövid varazsszó, hetyke ostor.
Azzal sem üt, csak pattogtatja,
ne higgyék: nincsen fegyvere.

Ha

Ha

„Ha mind, amit csak nyenél, egy halomban
van merszed egy kártyára tenni föl…”
Kipling-Kosztolányi

Ha én akkor ó
ha én tegnap ó
ha én egyszer ó
ha én soha ó
ha én rögtön ó
ha én mégis ó

ha ó
behulladozza hó
ha – hé
hív egy hang – kié
hó – ó
még itt vagyok – hahó
ó hogyha – ha
ha – ha – ha
de belepi a tél
ha – ha –
hava.

Játék ragrímekkel

Játék ragrímekkel

Barátaim
barátaim
harminc vagy hetven évet élünk
nem imádkozik senki értünk
poharankint dől ki a vérünk
üszökké perzselődik minden éjünk
papírra vetül ölelésünk
csörgősipkát hordunk amíg élünk
röhögnek ha irgalmat kérünk
mert mi mindenki útjából kitérünk
mert mi annyi mindent nem értünk
halálunkig se tudjuk mennyit érünk
de gyönyörűszép lesz a végünk –

bár Mari néni azt mondja – kicsit bolond volt
bár a kritikus azt mondja – valahol itt kezdődött a poézis
a sarki hentes – ó szegény a csontos húst szerette
a sírásó – ej elkapartam bár nem volt aki féldecit fizessen!

Gyűrött arc

Gyűrött arc

Mit keresünk itt, cimboráim?
Szálkás tölgyasztalokra dőlve
csak dünnyögünk, kiki magában,
a pohár sajog csak dühünktől,
szeretetünket zsebrevágjuk,
magányunkat rejtjük pirulva,
röhögésbe csap szűkölésünk.
Határszéli reflektorcsóva
tekintetünk, kereszteződik,
s az asztal egy pontjára lankad.
Fejünk fölött idők suhannak,
pillanat-törtrészekből évek.
Mit keresünk itt, cimboráim?
Szavaink szappanbuboréka
szivárvánnyá még összeállna,
de egy ideje szavainknak
már csak halálunk adhat érvényt.
Mert ezüstpapír-pajzsainkon
összegyűrődött Isten arca.

Dal, téli utcán

Dal, téli utcán

Egyszerűen csak haza kéne menni,
a zilált szobát rendbetenni,
tejet inni, kenyeret enni,
lelassult szívvel áttelelni,
s utána minden elvetélt virágot
egyetlen éjjel megteremni!

Időjóslás

Időjóslás

Kavarognak összevissza a varjak.
Biztos jel:
hajnalra leeshet a hó.
Ledér kutyák
kántálnak feketemisére.
Megeshet minden az éjjel.
Boszorkányfürt-kígyók kiihatják
Tristan tiszta szemét,
Solvejg kalózokkal
bokázhat a kocsmaszemétben,
zöldködű déli tengereken
gályákká épülhetnek össze megint
az ókori deszkaszilánkok,
ma éjjel Betlehem fölött
egy csillag újra megállhat,
messzi bolygók lelkei ránktalálnak,
s a hósütéses éjszakában
hosszú bolyongás végén
hajnali három után
lerogyhat fáradtan küszöbömre
az eltévedt szerelem,
hogy jégcsap-glóriás haja
olvadtan szétgyöngyözzön a szőnyegemen.
Megeshet minden az éjjel.
Lehet, ma éjjel újra megszületek
tizenhat évem hópihevánkosán,
értem jön szépapám, a kúnkapitány,
taxit hív és
elvonszol egy éjjeli bárba.
Ezek a varjak!
Égöveket, időket összekavarnak.
Kavarognak összevissza a varjak.
Biztos jel:
hajnalra fehér suhogással?
egy másik időből
leomlik a hó.
Megeshet minden az éjjel.

Sírvers

Sírvers

E műszer-józan korban
nem halt meg senki szebben
halálos végű kórban:
szertelen bizalomban,
szertelen szeretetben.

One Reply to “Rab Zsuzsa versek”

  1. Zuszsa névnapról további információk http://milyennevnapvanma.com/zsuzsanna-nevnap/ az irónővel kapcsolatban 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .