Bándi László: Én is türrös diák és kollégista voltam 1956 és 1960 között (részlet)

A nyolcadik osztály befejezése után az volt a vágyam, hogy gimnáziumba mehessek. Az határozottan még nem alakult ki bennem, hogy az érettségi után mi szeretnék lenni. Padragkút az ajkai Bródy Gimnáziumhoz tartozott körzetileg. De valahogy úgy éreztem, hogy én nem akarok Ajkára menni. Így kerültem dr. Szakály Sándor tanár segítségével a pápai Türr István Gimnáziumba. Elég nehezen készültem az 1956 szeptemberi iskolakezdésre. Előtte apáékkal elmentünk egy kicsit körülnézni Pápán. A mi fiú kollégiumunk akkor még a gimnázium épületében, az első emeleten helyezkedett el. A mostani tanári helyén volt a hálónk, ahova este kilenc előtt nem engedtek bemenni. A folyosó végén két ajtón lehetett bemenni a nagy tanulóba, ahol délután és reggel körülbelül százan, az elsőstől a negyedikesig tanultunk szilenciumokon. Szilencium alatt a teremben mindig ült bent egy nevelő tanár, aki a rendre felügyelt. Sajnos a nagy tanulóban nem tudtam tanulni. A legkisebb zaj vagy mozgás is elvonta a figyelmemet. Ezért én este 9 óra körül lefeküdtem és reggel fél 5-kor keltem föl tanulni. Nagyon sokszor a reggeli szilencium kezdetéig már sok mindent megtanultam. Aránylag hamar beleszoktam a kollégiumi életbe. Étkezni a Petőfi Gimnázium épületében lévő (ma Református Gimnázium) étterembe jártunk. Diáksapkában és zárt sorokban kellett menetelnünk oda reggelizni és vacsorázni. Mivel különböző időben végeztünk délben, így „megúsztuk” a menetelést. De végül kénytelenek voltunk elfogadni és szépen bele is lendültünk. Kiváló ember volt a kollégiumunk vezetője, Kothaj József. (Ő a későbbiekben elkerült Győrbe és úgy hallottam, hogy több infarktus után ott is halt meg.) Nevelőtanárunk Varga Miklós volt, aki később az ajkai Bródy Gimnázium igazgatója lett. 250 forintot kaptam otthonról egy hónapra. Ebből – a tanulmányi eredménynek megfelelően – általában 210-230 forintot kellett befizetnem a kollégiumi ellátásért. Autóbusszal havonta egyszer utaztam haza Padragra. Az is 10 Ft-ba került. Ez engem annyira nem zavart. Örültem, hogy Pápán lehetek. Eléggé szegényes volt a ruházatom is. Annak idején apának az esküvői ruhájából csináltattak nekem fekete ünneplő ruhát, illetve volt még egy váltó ruhám, meg egy pulóverem, amiben jártam iskolába. A nagykabátom is édesapám régi katona köpenyéből került átalakításra. Az első héten kiderült, hogy nem a legszerencsésebben sikerült a gimnáziumi beiskolázásom. Az általános iskola felső tagozatában négy évig orosz nyelvet tanultam, de azt senki nem tudta, hogy ez milyen szintű tanulás volt. Padragon az orosz tanárnő se tudott jól oroszul, akkor képezte át magát. Egy kicsit csaltam is annak idején, mivel a fordítás az egyik oldalon volt, a másikon az orosz szöveg, így mindig ötöst kaptam. Pápán a felvételinél a bizonyítványomból csak azt látták, hogy ötös vagyok végig oroszból. Így kerültem orosz tagozatra. Ez nekem nagyon nagy gondot jelentett, mivel az osztálytársaim jelentős része már Pápán orosz tagozatra járt az általános iskolában. Ezek a gyerekek már folyékonyan beszéltek oroszul, társalogtak egymással. Az első évben Varga Károly volt az orosz tanárunk, akit Sztantyé-nek hívtunk, mert amikor bejött az órára, akkor a hetesnek vezényelni kellett, hogy „sztantye” (felállni) és csak így lehetett neki oroszul jelenteni. Elég szigorúan vette az orosz tanulását. A tagozaton heti 5 alkalommal volt orosz óránk. Hiába tanultam nagyon sokat a szavakat, meg amit órán tanultunk, egyszerűen képtelenség volt behozni a többieket. A gimnáziumban kétszer volt oroszból hármasom, máskor mindig kettest kaptam. Mindig okosan bólogattam, így azt hitték, hogy tudom is. A dolgozatoknál próbáltam puskázni legalább annyit, hogy kettest kapjak. Szerencsére mindig segítettek a többiek. Az első félévben ezért nem lettem jeles, mert akkor hármast kaptam oroszból. Ez eléggé rányomta a bélyegét a későbbi tanulmányaimra is. Nagyon szigorúan és komolyan vették a tanulmányi eredményeket. Az oroszon kívül a többi tárgyból viszonylag jó jegyeim voltak, azokkal nem volt különösebb problémám. Akkor még a rendűség számított a kollégiumi térítési díj megállapításánál is.

1956. október 24-én hajnalban is fölkeltem. Egy barátságos kis társalgót alakítottak ki a folyosó végén. A székeken és a kis asztalon kívül egy nagy világvevő rádiókészüléket is elhelyeztek a társalgóban. Hajnalban azt szoktam csinálni, hogy beültem oda, vittem a könyveimet, amit tanulnom kellett és nagyon halkan, háttérzenének bekapcsoltam a Kossuth Rádiót. Akkor feltűnt, hogy nem a szokásos könnyűzenét, hanem folyamatosan indulókat játszottak és a megszokott hírek is elmaradtak. 5 órakor elkezdték mondani, hogy: – Védjetek meg bennünket, lövik a rádiót! – meg ilyeneket. Hallgattam, hogy mi ez? Mit mond ez a rádió? Ekkor bementem a mellettünk lévő hálóba, ahol aludt egy harmadikos fiú, akivel elég jó barátságba kerültem. Fölébresztettem és mondtam neki: – Gyere már ki, hallgasd meg, mit beszél a Kossuth Rádió? Így hallottuk meg, hogy előző nap – 1956. október 23-án – Budapesten kitört a forradalom. Megtámadták a rádió épületét és az adásban, ezért főleg indulókat játszottak. Természetesen szóltunk a többieknek, hogy mi történt, így néhány perc alatt már sokan ültük körbe a társalgói rádiót. Reggel már nem kezdődött meg a tanítás a Türr Gimnáziumban sem. Bementünk az osztálytermekbe, ahol a tanárok csak ügyeletet tartottak. Amikor Varga Károly, az orosz tanárunk ügyeletbe jött be az osztályunkba, akkor már nagyon barátságos volt. Nem tudtuk elképzelni, hogy mi ez a nagy változás. Délelőtt minden osztály olyan volt, mint a megbolydult méhkas. Próbáltunk híreket szerezni és azokat értelmezni. Nagyon élveztük azért a zűrzavart. Délután kicsit már kezdett több minden tisztázódni. Mint a 15. életévükben lévő fiúkat, minden érdekelt bennünket. Kimentünk a városba, ahol kíváncsian figyeltük a történéseket, a hangulatot. Nem akartunk semmiről lemaradni. Azt éreztük, hogy valami szokatlan esemény vette kezdetét. Mondták, hogy este (ez 24-én este volt) felvonulás lesz Pápán is. A Kothaj igazgatónk csak úgy engedett le bennünket a város központjában lévő kollégiumból, ha megígérjük, hogy semmiben nem veszünk aktívan részt, csak figyelünk és nagyon vigyázunk magunkra. A Városi Tanács épületétől csak a Bencés-templom választotta el a Türr (volt Bencés) Gimnáziumot. A Fő utcának abban a kanyarjában volt a Városi Ügyészség és a börtön is. Este a textilgyár felől teherautók hozták az embereket. Rengetegen tolongtak az utcán. Azt láttuk, hogy a Városi Ügyészségnek kinyitották az emeleti ablakait és onnan mindenféle papírkötegeket dobáltak ki az utcára és meggyújtották. A hangszórókból a Városi Tanács elnökének szavai hallatszottak. Ilus néni kiabálta: – Emberek, ne tüzeljetek, mert felgyújtjátok a várost! Ez valóban elég nagy veszélyt jelentett. Szerencsére akkor szélcsendes idő volt. Én is odatolakodtam a tűzhöz és a halom széléről felmarkoltam papírokat, melyekkel felszaladtam a kollégiumba és beraktam az asztalom fiókjába. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen papírok lehetnek ezek. Biztosan ezek nagyon fontos, titkos és izgalmas iratok. Majd ha nyugodtabb idők jönnek, akkor megnézem a papírokat – gondoltam. A későbbiekben kiderült, hogy ezek valamihez csatolt születési anyakönyvi- és telekkönyvi kivonatok voltak, melyek számomra teljesen érdektelenek. Csak azt nem értettem: miért kellett ezeket kidobálni az utcára? Kihevült arccal rengetegen állták körbe a tüzet. Elterjedt a hír, hogy a pápai börtönbe hoztak aznap délután Veszprémből politikai rabokat. Ki kellene szabadítani őket. Ez teljesen felajzotta az embereket. Egyszer hallottunk egy lövést. Nem tudtuk, hogy az honnan jött. Nyitva volt a börtönnek és az ügyészségnek az utca felőli főbejárati kapuja. Bent az udvarban egy zárt vasajtó választotta le a börtönt. – Ki volt az a disznó, aki lőtt? Szabadítsuk ki a rabokat! – terjedt el futótűzként a tömegben. Akkor már én is közelebb merészkedtem. Állítólag egy fiatal férfit, aki követelte a börtönkapu kinyitását, belülről vállon lőtték. Valószínűleg a börtönőrök, a „smasszerek” lőttek, mert nem akarták beengedni az embereket. Akkor még senki sem tudta, hogy mi történik. Egyszer csak kinyíltak a vaskapuk és betódultak az emberek a börtön udvarába. Én soha nem voltam még ott. Az épület másik oldalán, csak kívülről láttam ezeket a kis, rácsozott ablakokat. Mióta apa is volt börtönben, kissé borzongva néztem ezeket a cella ablakokat. Én is besodródtam az udvarba, mindenre kíváncsi voltam. A börtönben egy szűk folyosó vitt fel a második emeletre. Én is följutottam a legfelső szintre, onnan nem lehetett tovább menni. Váratlanul kivágódott egy vasajtó és egy erős férfi maga előtt tartva egy dobtáras géppisztolyt kiabálta: – Hol vannak ezek a disznók? Agyonlövöm őket! … Gondoltam, ennek fele sem tréfa. Gyorsan lementem az utcára, nem mertem ott maradni. A börtönőrök állítólag megpróbáltak különböző helyekre elbújni a tömeghisztéria elől. Többségében megtalálták őket a rejtekhelyeken. Kihozták az egyenruhás őröket az utcára és egy kis folyosót nyitottak a tűz körül állók, majd kényszerítették a börtönőröket, hogy a felajzott tömegben lévő szűk folyosón menjenek át. Mire a Városi Tanácshoz értek, mindenki ütött rajtuk egyet. Ilyenkor lehet ilyet is büntetlenül csinálni. A kevésbé élénk kollégiumi társaink állandóan a rádió előtt ültek, így mi is folyamatosan értesültünk a budapesti és országos eseményekről. (TV akkor még nem volt.) Így zajlott az első este 1956. október 24-én. A számtalan élmény hatására csak későn tudtunk nyugovóra térni. A következő délelőtt azt mondták, hogy délután 3-kor indul Pápáról az utolsó autóbusz Padragra, mert másnaptól kezdődik az országos közlekedési sztrájk. A kollégium folyosóján lévő szekrényemből akartam kivenni az alsóneműimet, hogy becsomagolom és megyek az autóbusz állomásra. Akkor jött oda hozzám egy negyedikes és lekicsinylőn mondta: – Hülye kis szecskák, persze, ti menjetek csak haza. Ma délután lesz a nagygyűlés a Fő téren. Engem vérig sértett, hogy „kis szecskának” nevezett, ezért visszadobtam a ruháimat a szekrénybe és elhatároztam, hogy nem utazok haza. Délután rengetegen vettünk részt a Fő téri nagygyűlésen. Lelkesen elénekeltük a Himnusz-t, egy türrös negyedikes szavalta el a Nemzeti dal-t és különböző emberek mondtak lelkesítő beszédeket. Mindenki mosolygott és boldog volt. A nagygyűlés után átmentem az Április 4. utcai kollégiumba az egyik haveromhoz. Amikor jöttem vissza, már kezdett szürkülni. A volt Griff szálló előtt furcsa hangok ütötték meg a fülemet: mintha tank csörömpölése lenne. A lánctalp hangját már ismertem. A sarkon kidugtam a fejem és valóban egy tank közeledett a Városi Tanács felől. Annyira megijedtem, hogy átfutottam az úton és beugrottam egy kapualjba. Egyedül voltam az utcán. A vér is meghűlt bennem. Azt láttam, hogy a tank előtt jött egy fiatal szovjet katona. Ahogy elhaladtak előttem, láttam a kiskatonánál a dobtáras géppisztolyt. A gyalogátkelő után, a Fő téren már eltakarták az épületek a tankot. Úgy a Nagytemplom előtt járhattak, amikor elkezdett ütni a toronyóra. Ekkor hallottam egy géppisztolysorozatot. Nem tudtam, hogy mi ez? Valószínűnek tartom, hogy az a kiskatona annyira megijedt az óra ütésétől, hogy odaengedett egy sorozatot. Másnap a toronyóra alatt valóban láttam a lövés nyomait. Szerencsére elmentek. De nagyon sokáig és néha még most is eszembe jut, hogy micsoda félelem lehetett abban a kiskatonában, amikor egy teljesen idegen, ellenséges helyen, esti szürkületben ott kell egy tank előtt mennie. Edzett lelkiállapota lehetett annak a fiúnak. A következő nap – 1956. október 26-án – még inkább felgyorsultak az események. Ami abban is jelentkezett, hogy a 3. és 4. osztályos tanulóink közül többen vállaltak polgárőri járőrözést. A cél az volt, hogy a városban az alapvető rendet fenntartsák. Ezért ők is elmentek rendszeresen járőrözni. Fegyvert nem kaptak. Az hírlett, hogy a vasútállomáson azt kiabálják a vasutasok, hogy: „Bécs felé beszállás.” Akkor vált valósággá, legalábbis az emberek jelentős részénél, hogy eddig egyszerűen lezárták a nyugati határt. Jóformán nem adtak külföldre útlevelet, vagy legalábbis nagyon ritkán kaptunk lehetőséget kiutazásra, különösen a nyugati országokba. Ez nagyon felizgatta az embereket. Milyen lehet a kapitalista világ? Elindult nyugat felé egy nagyon komoly vágyakozás, kivándorlási hullám. Ahogy az ember a rádiót is figyelte, úgy éreztük, hogy maga ez a forradalom. Amiről Pesten is beszéltek, ez legyűrűzött vidékre is. Kezdetben a szocializmusnak a jobbítását követelték nagyon sokan és ezt szerették volna elérni. 1956 előtt elég nehéz időszak volt, tehát nem dúskáltunk a földi javakban. A jegyrendszer megszűnt, sőt már Nagy Imre 1953-ban elindította a mezőgazdaságnak a korszerűsítését. De még a Rákosiék keményen tartották a kezükben a hatalmat. Ausztriából 1955-ben kivonultak az orosz csapatok. Itt nálunk volt a „vasfüggöny”, ami szó szerint azt jelentette, hogy magas drótkerítést építettek végig a határon. Illetve a két kerítés között úgynevezett nyomsávot is létesítettek, ami nagyon sok esetben el is volt aknásítva. Mechanikusan is lezárták a határt. Ebből aztán elég sok baleset történt. Akik ki akartak szökni a határon, sok esetben felrobbantak vagy elkapták őket a határőrök és megbüntették. Felborzolta az emberek fantáziáját, hogy most szabadon lehet nyugatra menni. Én is kimentem a pápai vasútállomásra. Az 1950-es évek elején a görög polgárháború idején sokan Magyarországra menekültek. Ennek kapcsán alakult ki a későbbi Beloiannisz-falu Dunaújváros mellett. A gyerekeket beiskoláztatták középiskolákba is. Én a kollégiumban találkoztam több görög fiúval. Ők is ki akartak menni „nyugatra”. Az állomáson hallottam, hogy a kalauzok kiabálják: „Bécs felé beszállás.” Majdnem tele volt a vonat már. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy én nem Padragra megyek haza, hanem elmegyek „nyugatra”. Az autóbuszok már nem közlekedtek. Azt mondták ott a vasútállomáson, hogy a teljes sztrájk életbe lépése előtt még egy vonat 1 óra múlva indul Celldömölkre. Úgy gondoltam, hogy avval a vonattal el kéne menni Celldömölkig, aztán a 8-as úton valahogy hazajutunk Ajkára, majd Padragra. Addig elég sok röplapot sikerült már begyűjteni. Úgy gondoltuk, hogy majd hazavisszük megmutatni az ajkaiaknak, padragiaknak, hogy Pápán milyen események történtek és hogyan zajlik az élet. A Munkástanácsok akkor már kezdtek megalakulni. Nem tudtam, hogy mikor jöhetünk vissza tanulni, ezért még az állomásról a kollégiumba visszaszaladtam. Cukorspárgával összekötöttem néhány könyvet és azzal loholtam vissza az állomásra. Ruhát egyet se tettem el. Alighogy visszaértem az állomásra, már indult is a vonat. Kisült, hogy Ajkára öt közgazdasági technikumos lány is utazik a vonattal. Ismertem néhányat közülük. Celldömölkre minden további gond nélkül eljutottunk. De onnan hogyan tovább? Gyalog a vasúti sínek mellett elindultunk Ajka felé. Boba és Celldömölk között hallottuk, hogy jön egy vonat. Integettünk, hogy álljanak meg. Olyan rendesek voltak, hogy a nyílt pályán megálltak és a pakli kocsiba fölvettek bennünket. Az a két mozdony a tapolcai fűtőházba ment a teljes sztrájk előtt. Bobán leszálltunk a vonatról, majd szintén gyalog folytattuk az utunkat Devecser felé. Jánosházára nem mertünk bemenni, mert azt mondták, hogy az orosz tankok már ott vannak. Senki nem tudta, hogy az oroszok hogyan reagálnának. Velem jött az öt keris lány is. Akkor már sok helyről lehetett hallani „a mars ki ruszki” jelszót, így a szovjetellenesség eléggé felerősödött. Már nagyon elfáradtunk és megéheztünk, amikor nagy nehezen megérkeztünk a tüskevári állomáshoz. Olyan rendes volt az állomásfőnök és a felesége, hogy amikor megmondtuk, hogy Pápáról jövünk, adtak nekünk mézes kenyeret. Annál finomabbat régen ettem. Kiderült, hogy az ajkai bauxitos és a bányász autóbuszok még jártak, mivel nem állt le ott a termelés. Este 9 óra körül jött a bauxitos járat. Bement minden faluba, így Somlószőlősre és a többi településre is, de így nem kellett gyalogolnunk. Akik jöttek a gyárba, azokat nagyon érdekelte, hogy Pápán milyen események történtek. A hozott röplapokat is megmutattuk nekik. Sokat meséltünk és hamar elment az idő mire Ajkára értünk. Az már a gyalogláskor kiderült, hogy nem jó ötlet volt részemről a könyveket cukorspárgával összekötni. A vékony spárga el akarta vágni az ujjaimat. Szerencsére a lányok is segítettek egy kicsit vinni a tankönyveimet. Arra gondoltam, hogy végső soron gyalog is haza tudok menni Padragra. Ajkától az maximum négy, öt kilométer lehet. De a szerencse mellém szegült, mert jött egy autó és hazavitt. Otthon nagyon megörültek nekem. Persze el kellett mesélnem a pápai eseményeket. Édesapám – aki nagyon bölcs ember volt – azt mondta, hogy: – Kisfiam, most nagyon óvatosnak kell lenni. Vigyázz, hogy mit mondasz, hova mész, mert figyeld meg, hogy ezeknek az eseményeknek nagyon rossz következményei lesznek. Be is tartottam a szavait. Én többségében otthon olvastam vagy rádiót hallgattam. Hallottam Kádár János és Mindszenty József beszédét is. Padragon nem is volt semmi különös esemény. 1956. november 4-én hajnalban arra ébredtünk, ahogy kiabálták a Kossuth-on: Achtung! Achtung! Vnyimányie! Vnyimányie! Figyelem! Figyelem! …Több nyelven mondták, hogy az oroszok betörtek Budapestre. Nagy Imre miniszterelnök rádiónyilatkozatában közölte, hogy csapataink harcban állnak. Ez azt jelentette, hogy november 4-én megindult az orosz csapatok inváziója. Néhány nappal előbb úgy tűnt, mintha kimentek volna az oroszok az országból, cél volt a Varsói Szerződésből való kilépésünk is. De hatalmas páncélos és desszant erővel jöttek vissza. Életre hívták a rendőrséget és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) szervezeteit. Hamarosan megszüntették a Munkástanácsokat. Visszaállt a régi rend, annyi eltéréssel, hogy most Kádár János alakított kormányt. A vezetésével próbálták konszolidálni a helyzetet. Pápán csak 1957. január 10-én kezdődött meg a tanítás. Annyi változás történt, hogy az eddigi heti 5 orosz óra helyett 3 orosz és 3 német óránk lett. Nekem kicsit jobban ment a német tanulása és az osztálytársaim is akkor kezdték a németet. Viszont az orosznál továbbra se tudtam bepótolni az elmaradásaimat. Átköltöztettek bennünket a Március 15-téri volt leánykollégiumba. Ez a református templom mögött van. (Jelenleg is Pápai Református Gimnázium kollégiumaként működik.) Pápán 1957 márciusában kezdték a KISZ-t (Kommunista Ifjúsági Szövetség) szervezni. Előtte a DISZ volt (Dolgozók Ifjúsági Szövetsége). A mi osztályunk néhány tagját hívták egy megbeszélésre. Elmondták, hogy milyen elképzelésük van a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel. Mindenkinek adtak egy belépési nyilatkozatot. Mondták, hogy aki nem akarja kitölteni a KISZ-be való belépési nyilatkozatot, ő nyugodtan álljon fel és menjen ki. Valami furcsa érzés vett erőt rajtam. Lehet, hogy még nagyon közel voltak apám börtönévei és az 1956-os forradalom leverése. Úgy gondoltam: nekem nem kellene KISZ tagnak lennem. Rövid meditáció után, úgy döntöttem, hogy nem írom alá ezt a papírt és nem kérem a felvételemet. Fölálltam és visszaadtam a belépési nyilatkozatot. Néhány gyerekkel megalakult a KISZ szervezet. A Sáringer Laci lett a gimnázium KISZ titkára. (Az érettségi után ő jogász lett, majd diplomata. Ő volt sokáig Nyugat-Németországban a főkonzulunk.) 1958-tól bizonyos vizsgákat kellett letenni ahhoz, hogy valakit felvegyenek a KISZ-be. Én 3. osztályban lettem tagja a KISZ-nek. Márciusban új jelszó, a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) kezdett lábra kapni, melytől idegessé vált az újonnan megszervezett rendőrség. Az emberek elég nehezen nyugodtak bele, hogy a forradalmat leverték. Kádárék azt mondták, hogy nem „forradalom”, hanem „ellenforradalom” volt 1956-ban, mivel a szocializmust akarta az ellenség megdönteni. Az iskolában 1957. március 19-én közölték, hogy délután négy órára mindenkinek kötelező kimenni a Fő térre. Most mennek ki az orosz csapatok. Pápán a repülőtér is az oroszok kezében volt. (A későbbiekben ők Sármellékre költöztek, cseréltek a magyarokkal. Állítólag a forradalom alatt a fehér és az úgynevezett vörös oroszok össze is csaptak, mely több halottat követelt. Ezek olyan mendemondák voltak.) Pápáról is nagy ünnepség keretében vontak ki orosz egységeket. A Fő téren, a volt Griff-szálló előtt építették fel a nagy tribünt. Sok meghívott töltötte meg a színpadot, a katonatisztek díszegyenruhában parádéztak. Minden pápai középiskolást kirendeltek az ünnepségre. Valamiért kicsit késtem, így csak a Fő téren tudtam csatlakozni az osztálytársaimhoz. Csípős tavaszi idő volt. Kellett a nagykabát. 15 éves gyerekként kit érdekel, hogy mit beszélnek a tribünön. Kissé hideg is volt, így hülyéskedtünk, lökdösődtünk, poénkodtunk és nevetgéltünk. Ment a szöveg. Nekem is jó kedvem volt. Az osztályfőnöknő egy másik tanárnővel kicsit arrébb beszélgetett. Többször odaszólt nekünk, hogy halkabban beszéljünk, meg rendesebben viselkedjünk, mert hát ez egy komoly esemény. Mi egy kicsit abbahagytuk, de néhány perc múlva ugyanúgy folytattuk. Ilyenkor nagyon nehéz ezt a hangulatot megváltoztatni. Ennyi idős kamasz nem tud felnőni az esemény komolyságához. A katonák elvonulása előtt én már észrevettem, hogy két, sötét ruhás, kalapos férfi néhány lépésre mögénk állt. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Továbbra is poénkodtam az osztálytársaimmal. Megmutattam azt is, hogy a templomtorony órája alatt látszik az a bizonyos géppisztolysorozat. Az ünnepség a szovjet csapatok díszmenetével ért véget. Kezdett oszladozni a tömeg. Akkor odalépett hozzánk az a két kalapos, öltönyös ember, akik teljesen ismeretlenek voltak számunkra és mondták, hogy: – Ön és ön jöjjenek velünk. A felszólítás Mérő Margit osztályfőnökömre és rám vonatkozott. Nem tudtuk, hogy miért kell velük menni. A Nagytemplom mellé kísértek bennünket, ahol egy fekete személyautóba tessékeltek be minket. A civilek is beültek és elindult az autó. Nem tudtuk, hogy hova visznek. A városi rendőrkapitányságon kötöttünk ki. Mondták, hogy várjunk kint a folyosón, majd hívnak bennünket. Meg voltunk lepődve, mert nem tudtuk, hogy mit akarnak. Én nyugodt voltam, mert úgy éreztem, hogy nem csináltam semmi olyat, amiért a rendőrségnek be kellett hoznia a kapitányságra. Együtt hívott be bennünket az ügyeletes tiszt. Először mindent ki kellett raknunk a zsebünkből. Közben 4-5 civil jött be a szobába, majd kezdtek kérdezgetni bennünket, hogy mit csináltunk az ünnepségen és miről beszélgettünk? Engem kiküldtek a folyósora. Később kiderült, hogy ezek politikai nyomozók voltak. A tanárnőt elég sokáig hallgatták ki. A folyosón láttam, hogy két civil között a tanárnőt elkísérik az épület más részébe. Utána engem hívtak be. Akkor már voltak vagy 6-8-an a rendőrök. A szoba közepére ültettek egy székre. Én apámnak a katonakabátjában voltam. S kezdtek záporozni a kérdések: Ki vagyok? Miért ilyen kabát van rajtam? Mi volt az apám? Én igyekeztem válaszolni. Mondtam, hogy apa főjegyző volt, majd később tanácselnök. Erre ők: Persze, mert ennek a klerikális, reakciós főjegyzőnek nem csoda, hogy ilyen fia van, aki így viselkedik. Mondtam: Nem követtünk el mi ott semmi rosszat, csak viccelődtünk. Csak annyi kivetnivaló lehet, hogy megmutattam az osztálytársaimnak a géppisztolysorozat nyomát a templom tornyán. Az láthatóan meglepte őket, hogy én pontosan meg tudtam mondani, hogy kik beszéltek, milyen sorrendben az ünnepségen. Evvel bizonyítottam, hogy én oda is figyeltem. Azt is megmondtam, hogy mikor álltak mögénk, akik behoztak bennünket. Elég sokáig tartott a kihallgatásom. Felhívták a figyelmemet, hogy ami a rendőrségen történt, arról senkinek nem beszélhetek. Olyan este kilenc körül engedtek vissza a kollégiumba. A Kothaj igazgató úr még mindig bent volt. Azonnal behívatott és elmondatta velem mi történt a rendőrségen. A tiltás ellenére részletesen elmondtam az igazgató úrnak a történteket. Ő nyugodtan végighallgatott, majd megköszönte a tájékoztatómat. Mondta, hogy menjek, feküdjek le. Másnap ugyanúgy mentem iskolába, mintha misem történt volna. Az egész városban futótűzként terjedt el a hír, hogy egy türrös fiút, meg egy tanárnőt letartóztatott a rendőrség. Annyira közel voltak még az ’56-os események és ismét kezdték a MUK-ot, így nem tudtuk, mi lesz. Német dolgozatot írtunk, amikor jött az üzenettel a pedellus, hogy menjek fel az igazgató úrhoz. Galántai István igazgató úr az irodájában nagyon lehordott, hogy tegnap hogyan viselkedtünk, az iskolát lejárattuk, a Mérő Margit tanárnőről pedig semmit sem tudnak. Akkor tudtam meg, hogy a Mérő Margitot becsukták a rendőrségi fogdába. Mivel én még fiatal voltam – gondolom – azért nem akartak fogdába tenni. Az igazgató úr mondta, hogy szóltak a rendőrségről, hogy menjek be. Én felkészültem, hogy kirúgnak a gimnáziumból. Azt is tudtam, hogy büntetlenül ítélkeznek felettünk. Amikor mentem a rendőrségre az egyik boltban vettem valami ropogtatni valót. Ha mégis bent fognak, legyen valami ennivalóm. Bejelentkeztem a rendőrségen, hogy a hívásukra megérkeztem. Két nyomozóval felmentem az emeletre. Egy párnázott ajtójú szobába vittek. Az egyik civil ruhás nyomozó felült az asztalra és a nyomaték kedvéért az orrom előtt pörgette a gumibotját. Engem az asztal elé ültettek. Kérték, hogy mondjam el ismét részletesen, mi volt tegnap délután. Gondolom, azonosítani akarták az este elmondottakkal. Nem bántottak. Amikor végeztünk, visszaküldtek az iskolába. Megint nyomatékosan felhívták a figyelmemet a titoktartásra. Három nap múlva engedték ki a tanárnőt. Amikor először találkoztunk a gimnázium lépcsőjén, mindketten nagyon meglepődtünk. Csak köszöntünk egymásnak, ezen kívül nem szóltunk egymáshoz. Néhány nap múlva megvártam az utcán az iskola után. Kértem, hogy valahol beszélhessek vele. Mondta, hogy mikor kereshetem meg a lakásán. A Garbai utcai lánykollégium közelében lakott. Egyik este nagy titokban felkerestem. Akkor mondtam el neki, hogy velem mi és hogyan történt. Kedves volt hozzám és nem haragudott rám. Ezt követően nemsokára összehívták a díszterembe az egész iskolát. Az osztálytársaimmal pellengérre állítottak bennünket. A nagy felhajtást követően – az általam azóta is nagyra becsült és tisztelt – Galántai István igazgató úr ismertette a fegyelmi határozatot: engem ötöd fokú igazgatói megrovásban részesítettek. (Hatod fokúnál tanácsolják el az intézetből a tanulót.) Osztálytársaim enyhébb fokozatú igazgatói megrovásokat kaptak. Meggyőződésem, hogy Galántai István igazgató úrnak köszönhetem, hogy nem rúgtak ki a gimnáziumból. Pedig biztosan nagy erkölcsi súlyt helyeztek rá. Persze édesapámat is behívták, és neki is elmondták a történteket. Előtte és édesanyám előtt szégyelltem, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam őket. Második évben nem vettek fel a kollégiumba. Gondolom, hogy a politikai döntést hozók kiadták, hogy a Bándi Lászlót nem vehetik föl egyik kollégiumba sem. A Március15. téri kollégiumot ismét átszervezték. A volt Pápai Tanítóképző épületében helyezték el türrös kollégiumi társaimat, én pedig Padragról autóbusszal minden nap – kétszer 50 km – bejártam Pápára. Fél 5-kor indult az autóbusz Ajka–Bakonygyepes–Noszlop és Pápakovácsi útvonalon. Reggel 7 óra körül értünk Pápa Fő terére és délután 5 óra körül értem haza. Nem volt könnyű dolog ez a napi utazás. Érdekesnek tartom, hogy nem estem vissza a tanulmányokban. Így jártam be néhány hónapig. Majd kérvényeztük a kollégiumi felvételt. December környékén kaptuk az értesítést, hogy a másik kollégiumba, a Dudás István vezette Április 4. utcai, Ó-kollégiumba vesznek fel. Az osztályból egyedül kerültem oda, így elszakítottak az osztálytársaimtól. (Valamikor Petőfi és Jókai is abban a kollégiumban tanult.) Ott is türrösök voltak, csak nem az én osztálytársaim. Nagyon megörültünk a hírnek. Harmadikban sok területen kipróbáltam magam. Jártam a Csuday Bertalan tanár vezette színjátszó csoportba. Pápán túl a környező falvakban is bemutattuk színdarabjainkat. Szívesen vettem részt az irodalmi kör tartalmas programjain. Nem volt megbízhatóan jó hallásom, de a petőfis lányokkal szervezett énekkarban is részt vettem. A vitorlázó repülés mellett a legszívesebben pingpongoztam. A gimnázium dísztermében megengedték a hét végén is a pingpong asztal felállítását. Ott rendszeresen partnerem volt Veres Gábor, aki tőlem egy évvel volt fiatalabb. (Később a balatonfüredi Állami Szívkórház főigazgató professzora lett.) Az Ó-kollégiumban is volt egy kicsi pingpong szoba. Ott is nagy csatákat vívtunk. Nagyon elfoglaltam magam a szabad időmben. A szokásaimon nem tudtam változtatni: rosszul viseltem a szilenciumot, amikor nyüzsögnek körülöttem. Nekem egyedül kellett lennem ahhoz, hogy tudjak koncentráltan tanulni. Sokszor külön engedéllyel jöhettem ki a tanulóból, olyan helyre, ahol egyedül tanultam. Szoros ellenőrzés után a tanárok is elfogadták ezt a kérésemet. A dákai repülőtérre jártunk vitorlázó repülni. Nem voltam nagyon bátor fickó, de amíg a repüléssel elméleti oktatáson foglalkoztunk, nagyon élveztem. A repülő klubunknak volt egy vippon autója, amit többször toltunk, mint amennyit utaztunk rajta. Nagyon jó kis csapat volt ez a vitorlázó repülő társaság. Szerettem a KOMA típusú gyakorló géppel is repülni, de egyedül nem mertem felszállni. Így még „A”-vizsgám sincs. Csodálatos a motor nélküli suhanás. Úgy látod felülről a földet, mintha térkép lenne. Már kacérkodtam azzal is, hogy szeretnék újságíró lenni. Hazai Sándornak hívták a NAPLÓ pápai mutációjának vezetőjét. Egyszer felkerestem, hogy szeretnék tudósítója lenni a Veszprém megyei Naplónak. Mondta, hogy: „Öcsikém, semmi akadálya. Menj ki a téli Várkertbe és írd le, hogy mit láttál ott. „Ha kész, hozd be” – mondta. Én tényleg kisétáltam a téli Várkertbe és egy szép, kicicomázott dolgozatot írtam. Amikor bevittem hozzá a szerkesztőségbe, fogott egy nagy, vastag piros ceruzát és elkezdte javítani a fogalmazványom. Kis túlzással, maradt a gondosan kimunkált másfél oldalamból egy „és” és egy „ha” szó. Majd az iskolás eseményekről mínuszos híreim jelentek meg, később már címes hírek. Büszke voltam arra, hogy 16 éves koromban a NAPLÓ önálló tudósítói igazolványával rendelkezem. Érdekes volt ez a tudósítói munka.

Édesapámtól kaptam egy vastag ördögbőrszerű melegítőt. Ezt a munkásruhát a bánya fatelepén használták a munkások. Ha ebben védtem, nem ütött meg a labda. Egyszer mondták, hogy kézilabdában is középiskolás megyei bajnokság lesz. (Közben a pingpong mellett röplabdáztam és fociztam is.) Pápán minden középiskolának volt kézilabda csapata, ezért Pápán selejtezőt kellett vívni. Akkor még a Tanítóképző is Pápán volt. Nekünk velük kellett először játszani, hogy a megyei középiskolai bajnokságban részt vehessünk. Kérdeztem a Tóth József testnevelő tanárunktól, hogy mit szólna, ha megpróbálnám a kézilabda kapusságot. (Én addig a hétvégeken továbbra is jártam vitorlázó repülni. Az edzések miatt a kézilabda lett a „repülős korszakom” vége.) Jóska bácsi mondta: „Gyere csak ki te pingpongos. Meglátom, mit tudsz.” Kimentem az első városi bajnoksági meccsre és már a bemelegítésnél szenzációsan ment a védés. Az asztalitenisz miatt jobban tudtam mozdulni a dobott, mint a rúgott labdákra. Egy másodikos srác volt addig a kapus. Ezt követően, majdnem végig védtem a megyei bajnokságot. Balatonfüreden a döntőben a veszprémi Lovassy Gimnáziumtól kaptunk ki 3:2-re, tehát minimális különbséggel. Jó kis csapatunk volt. A Türr-nek a veszprémi Lovassy volt a nagy ellenfele, mindig őket akartuk legyőzni. Tornában nem voltak ellenfeleink, mert nálunk a torna ment a legjobban. Többször országos középiskolai bajnokságokat is nyertünk tornából. (Tóth Jóska bácsinak köszönhetem a zsebpénz kiegészítésemet is, mivel elintézte, hogy ősztől én fűthettem minden reggel a tornateremben. Ezért 100.- forintot kaptam havonta.) A kollégiumban az volt a gyakorlat, hogy a diáktanácsnak mindig harmadikos volt a titkára. Akkor rám esett a választás, így én lettem egy évig a diáktanács titkára. Dudás István igazgató úr komoly jogosítványokat adott a diáktanácsnak. Munkaterv szerint rendszeresen üléseztünk és még a diák fegyelmiket is mi tárgyaltuk. Például szerveztük Dobán a cukorrépaszedést és meg kellett beszélnünk, mit csináljunk azokkal a pápai fiúkkal, akik a kollégistákat mindig meg akarták verni. Szabó István, „Csicsa bácsi” kiváló tanárunk, még negyedik végén is emlegette a „szemtelenségem”. Az érettségi szünetben a negyedikesek este ittak a hálóban és észrevette a nevelőtanár. Igazgató úr mindenáron diáktanácsi döntéssel ki akarta tenni őket a kollégiumból. Mi pedig maximum fegyelmi adását akartuk. Ezt igazgató úr nehezen viselte és elkezdett kiabálni a diáktanács általam vezetett ülésén. Hallgattam, hallgattam, majd udvariasan megkértem: „Ne tessék kiabálni, mert így befolyásolni tetszik a diáktanács tagjait a döntésben”. Ez annyira meglepte az igazgató urat, hogy elnémulva hallgatta az enyhébb fegyelmi határozatot. A későbbiekben ezt soha nem éreztette velem. A diáktanács titkári feladatok jó vezetői gyakorlatot is jelentettek a demokrácia légkörében. Majd elérkezett az érettségi. Eléggé féltem tőle. A humán tárgyakból jó voltam, matematikából és oroszból éppen csak átcsúsztam. Végül sikeresen letettem az érettségit. Akkor Tőkés János volt az osztályfőnökünk. Kiváló kémia tanár, nagyon kemény ember volt a tanulók és maga felé is. (Sajnos később önkezűleg vetett véget az életének. Állítólag családi problémái voltak.) Egy nagy elhatározással úgy döntöttem, hogy drámai színész leszek és jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Teljesen egyedül készültem a felvételire. A csodálatos orgánumú Gáti József felvételiztetett Budapesten. Verset kellett mondani és énekelni. Az utóbbiról nem is tudtam, a többiek kottából énekeltek. Nálam a zongorakísérő hölgy leütött néhány hangot és kérdezte: „Jó ez a hangfekvés?” Én elfogadtam. Már az első rostán kiestem.

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .