Arcvonások – Szőllősy Szabolcs

Cservenka Judit beszélgetése Szőllősy Szabolcscsal. Elhangzott a Kossuth Rádió portréműsoraként, 2013. július 9-én, 14.05 perckor. Szerkesztett változat.

Másodközlés
Az eredeti a Szélesvíz folyóirat 2016. III/2. számában jelent meg

Cservenka Judit: Stúdiónk vendégében kollégát üdvözölhetek, bár meglehetősen távoli mikrofonnál ült évtizedekig. Szőllősy Szabolcs ugyanis az ausztráliai állami rádió magyar adásainál dolgozott, de közben közgazdász pályáját sem adta fel. Mikor ült utoljára Szőllősy Szabolcs mikrofon előtt? Mármint a mikrofonnak azon az oldalán, ahol szerkesztőként és riporterként üldögélt?

Szőllősy Szabolcs
Szőllősy Szabolcs

Szőllősy Szabolcs: 2004 végén, röviddel hazatelepülésem előtt készítettem riportot egy magyar cigányprímással. Foglalkozása szerint esztergályos volt, és ezért könnyen kapott munkát Sydneyben is, ahova érkezett a ’80-as évek végén. Onnan Canberrába települt át, ott kaptam mikrofonvégre.

Cs. J.: Azokat keresgélte mindig, akik frissen érkeztek Magyarországról, vagy pedig az ottani magyar diaszpóra érdekesebb személyiségeit?

Sz. Sz.: Inkább a régebbieket, hiszen Európának a hullámverései, a történelmi események olyan társadalmi rétegekből sodortak nagyobb számú tömeget Ausztráliába, akiknek az élete önmagában véve egy regény volt. Órák hosszat tudtak mesélni olyan érdekes eseményekről, amikről abban az időben Magyarországon is nagyon ritkán lehetett nyíltan beszélni.

Cs. J.: Hány évig volt rádiós?

Sz. Sz.: 25 évig. Öt évig Melbourne-ben éltem, azalatt a melbourne-i rádióban dolgoztam, húsz évig pedig a Canberrai rádiónál. Mint szerkesztő és műsorvezető igyekeztem kulturális értéket teremteni az ottani magyarság számára.

Cs. J.: Amikor odaérkezett, akkor már működött a magyar adás?

Sz. Sz.: Akkor már működött. Az ’50-es évek végén kezdődött magyar műsorszórás, és akkor még hivatásos rádiósok, akik 1945 és 48 között hagyták el Magyarországot, ők kezdeményezték a rádióadást, és kitűnő műsorok voltak már az első években, évtizedekben is. Később meg az újonnan érkezők is csatlakoztak, mint én a ’80-as évek elején, és hát mi is igyekeztünk a saját magyarországi tapasztalatunkkal gazdagítani, színesíteni a műsort.

Cs. J.: Magyarországról tudom, hogy úgy ment el, mint egy befutott közgazdász, akinek könyvei jelentek meg, szakkönyvei. Hogyan jutott eszébe, hogy ott rádiós legyen?

Sz. Sz.: Tulajdonképpen a rádiós munkám kezdete az egybeesett a közgazdász munkámmal. Mindjárt az elején nagyon jó munkát sikerült kapnom egy energiaipari vállalatnál. Én közgazdászként dolgoztam végig, 25 év alatt Ausztráliában, ettől soha nem tértem el. A másik foglalkozásom, amit nagyon szívesen csináltam, hogy egy Canberrai egyetemen tanítottam, fejlődés-gazdaságtan tárgyat, és ez is sok örömmel töltött el. A harmadik tevékenység, amit elejétől fogva csináltam, az a rádiózás. Ez kiegészítette a közgazdasági munkát, mert ebbe mindent bele lehet vinni az ember magánérdeklődése szerint: kulturális, történelmi témákat.

Cs. J.: Bekopogott akkor a rádió szerkesztőségébe, hogy én pedig ezt is szeretném csinálni? Hogy jutott eszébe?

Sz. Sz.: Idehaza amatőr színjátszó csoportokban játszottam, és amikor az első hetekben ’81 elején magántársaságban összetalálkoztam az ottani melbourne-i magyar rádió vezetőjével, javasoltam neki, hogy csináljunk egy rádiószínházat, és adjunk elő különböző magyar műveket, vígjátékokat, ha kell drámát. Ő kapott az alkalmon, hogy én szeretnék részt venni ebben. Aztán két hét múlva már rádióbemondót és műsorvezetőt csinált belőlem, mert úgy látszik, hogy abból volt hiány, és én az ő véleménye szerint erre alkalmas voltam. Úgy hogy heteken belül a rádió teljes jogú munkatársa lettem.

Cs. J.: És akkor meg is valósultak ezek a rádiószínházi bemutatók?

Sz. Sz.: Érdekes példaként említeném meg, hogy előadtuk Márai Sándor Kaland című drámáját Melbourne-ben, rádiójátékként. Felvettük magnóra és a felvételt elküldtük Márai Sándornak San Diegóba. Rövidesen kaptunk egy gratuláló választ, amiben kifejezte, hogy mennyire örül, hogy egy ilyen jó előadást sikerült az ő drámájából, messzi földön, Ausztráliában készíteni. El kell, hogy mondjam, hogy abban az időben már működött magyar színház Melbourne-ben, amatőr színház. Mindenkinek volt egy másik főfoglalkozása, emellett az volt a kedvenc időtöltésük, hogy részt vettek rendezésben, szereplésben, operetteket adtak elő, voltak nagyon jó hangú amatőr énekesek, meg hát vígjátékokat szerettek játszani. Akkor, amikor én érkeztem, Melbourne-ben már ragyogó színházi élet volt a magyar emigráció körében.

Cs. J.: És amikor elment, akkor még volt?

Sz. Sz.: Volt. Akkor is volt. Melbourne-ben is és Sydneyben is. Canberrában nem volt, túl kicsi a lakosság ahhoz, de a rádiót, azt szívesen hallgatták. Az a pár ezer főnyi magyar, aki Canberrában lakott, minden szombaton reggel és szerdán reggel szívesen nyitotta ki a rádiót, hogy hallgasson magyar szót és érdekes magyar műsorokat. Lelkes volt a közönség mindenütt.

Cs. J.: Milyen nyelvű adások voltak még?

Sz. Sz.: Szinte nem is érdemes felsorolni, mert az összes európai nyelven volt műsor, adás. Egyre több nyelven adott az ottani állami rádió, és amikor új nyelvi csoportok érkeztek ilyen igénnyel, hogy szeretnének saját adást, akkor néha mi veszítettünk a saját adási időnkből, mert hiszen őnekik is kellett adni. De hát ez szakmai öröm is volt, hogy egyre színesebbé vált a paletta. Érdekességként említeném meg talán azt, hogy valamikor a ’70-es évek közepén keletkezett a tibeti nyelvű rádióadás, és sok más ritka nyelven is jelentkeztek etnikai csoportok ezzel az igénnyel.

Cs. J.: Ennyi rádiós évnek az emlékei között biztosan akad humoros is, megható is, érdekes is.

Sz. Sz.: Ilyen emlékezetes epizód volt, amikor a Sydney-i rádiós kollégák közül az egyik felhívott Canberrában, hogy mondjam meg neki, mit jelent az a magyar mondat, hogy vasárnap a Pécs eszméletlen zakót adott a Szegednek. Valószínű, hogy korábban jött már Ausztráliába. Elképesztő differenciák vannak a ma beszélt, mindennapos rádiós nyelvezet és a hétköznapi nyelv között, és a között, amit 30-40 évvel ezelőtt beszéltek. Főleg a fiatalok esetében lehet ezt észrevenni.

Cs. J.: Gondolom, hogy a riportalanyok egy részével úgy találkozott, hogy egyik ajánlotta a másikat, vagy hallott egy-egy történetet. Olyan nem fordult elő, hogy mondjuk a telefonkönyvben nézett magyar neveket?

Sz. Sz.: Ilyesmi is előfordult. De ezek közül egy egészen érdekes példát említenék meg. Munkakapcsolatban egyszer fel kellett hívnom egy ausztrál kutatót, akinek a neve úgy volt írva, hogy Torley. Peter Torleynek hívták, és arra gondoltam, hogy hátha tudok vele is készíteni egy riportot, hogy él egy Törley unoka vagy dédunoka Ausztráliában. Amikor felhívtam és megkérdeztem tőle, hogy esetleg nem rokona-e a budafoki pezsgő gyáros Törleyeknek, azt válaszolta rá nagy nevetve, hogy ha annyi száz dolláros lenne most a zsebében, ahányan ezt megkérdezték tőle az elmúlt húsz évben, akkor ő lenne Ausztrália leggazdagabb embere. Kiderült, hogy nem magyar, hanem ír származású, és ott, Írországban a Torley név, ami Torleynek van írva, egy egész gyakori név. Nagyon nevetett rajta és még azt is hozzátette, hogy szeretne egyszer eljönni Magyarországra, mert biztos benne, hogy nagyon sokan megkérdeznék ugyanezt a rokoni kapcsolatot tőle, és talán még pezsgőzni is meghívnák. Azt nem tudom, hogy eljött-e végül Magyarországra.

Cs. J.: Kik voltak a leghíresebb magyarok, akikkel ott készített interjút?

Sz. Sz.: Egy forradalmárral készítettem, akit a forradalom után halálra ítéltek. Természetesen nem hajtották végre, ő akkor már kint volt. Nagyon érdekeseket mesélt az utcai harcokról, amikben ő is és a fia is részt vett. Azután, bár nem történelmi személyiség volt, de egy nagyon érdekes ember, aki az Antarktiszon volt orvos, magyar, az ottani tudományos expedícióknak az orvosa, nem csak az ausztráloké, más nemzetek tudományos kutatói számára is ő volt az egyetlen elérhető orvos. Három évig dolgozott az Antarktiszon.

Cs. J.: Maga nem járt az Antarktiszon?

Sz. Sz.: Amikor Argentínába utaztam és a Tűzföldön jártam, négy vagy öt napot töltöttem ott, lehetőség lett volna az Antarktiszra egy két napos útra elmenni repülőgéppel, és utána egy hajótúrára. Sajnos pár nappal előtte leállították a járatokat, mert már annyi volt a jéghegy az Antarktisz környékén, hogy nem akarták indítani az ottani sétahajót. Talán még a repülőgépek is leálltak abban az időben. Tűzföldtől egyébként kisebb távolságra van az Antarktisz, mint a főváros, Buenos Aires. Az a legdélibb pont azon a kontinensen.

Cs. J.: Argentínán kívül a többi dél-amerikai országban járt?

Sz. Sz.: Igen. Az Amazonas régió fővárosában, Manausban például láttam azt a nagyon híres operaházat, amit az olaszok építettek. Brazília délebbi részein, Peruban, Chilében, Uruguayban és Paraguayban utaztam, és ott láttam azt a híres Iguaco vízesést, ami a világ három legnagyobb vízesése közé tartozik. A másik kettőt is később sikerült látnom, a Niagarát és a Viktória vízesést, és a Viktória vízesésről készítettem egy fotót, amellyel egy fotópályázatot nyertem Ausztráliában.

Cs. J.: Most visszakanyarodunk oda, hogy miért ment el?

Sz. Sz.: Azért, mert úgy gondoltam, hogy az akkori gazdasági rendszer, és vele együtt a társadalmi rendszer nem adott elég lehetőséget a közgazdasági ötletek és fejlesztési tervek kibontakozásának. Tehát én úgy gondoltam, hogy miután tapasztalatom szerint a jó kezdeményezéseket előbb-utóbb elfojtották, én megpróbálkozom egy másik országban a saját képességeimet hasznosítani.

Cs. J.: Semmi se kötötte ide? Magánélet?

Sz. Sz.: Akkorra már a szüleim meghaltak, a házasságom válással végződött, gyermekeim nem voltak. Úgy gondoltam, új életet kezdek egy másik országban. Nyelvi problémám nem volt, nagyon régóta tanultam nyelveket, egész kisgyerekkoromban már a szüleimtől és a nagyszüleimtől tanultam a német nyelvet, azután középiskolában az angolt, az orosz kötelező tantárgy volt. Az egyetemi évek alatt még hozzávettem a svédet, valamivel később meg a franciát. Svédet azért, mert tulajdonképpen oda akartam menni munkát vállalni, mert azt egy nagyon fejlett, érdekes országnak tartottam, de aztán erre nem lett lehetőség. Amikor kivándoroltam Ausztráliába, ott még a hivatal belső kurzusain felvettem az indonéz nyelvet, miután indonéziai fejlesztési programokkal is foglalkoztam. Hát, ez lett nagyjából a nyelvi háttér.

Cs. J.: Az előző kérdés az volt, hogy miért ment el? Most pedig az következik, hogy miért jött vissza? Merthogy egyik is, másik is olyan köztes időben történt. Tehát elment a ’80-as éveknek a legelején, amikor viszonylag kevesen mentek el. Nem lehetett arra hivatkozni, meg nem is hivatkozott politikai okokra, és a visszajövése sem kötődött a rendszerváltozáshoz, mert amikor hazajött, addigra már lezajlott a rendszerváltozás, sőt már egy-két kormányváltás is megtörtént, amikor egyszer csak úgy gondolta, hogy mégis jobb itthon?

Sz. Sz.: Tulajdonképpen igen. Én már rendszerváltáskor úgy gondoltam, hogy sokaknak érdemes hazatelepülnie, de a munkahelyemen még tovább akartam folytatni azokat a nagyon sikeres projekteket, amelyek nemzetközi gazdaságfejlesztéssel voltak kapcsolatosak, és tulajdonképpen meg akartam várni, amíg ott nyugdíjba megyek. 62 éves koromban mentem ott nyugdíjba, az ausztrál törvények szerint akkor már erre lehetőség van, és úgy gondoltam, hogy akkor már nem ott vállalok nyugdíjas tevékenységet, vagy valami kiegészítő foglalkozást, hivatást, hanem hazajövök Magyarországra és itt foglalkozom majd szakmába vágó, nyugállományú tevékenységgel.

Érdekességképpen hadd jegyezzem meg, hogy nagyjából ugyanabban az időben, amikor én települtem vissza, a Sydney-i és a Melbourne-i
magyar rádió műsorvezetői is visszatelepültek Budapestre.

Cs. J.: Hát akkor vannak kollégák, barátok, akikkel közös emlékeik is vannak, és talán föl tudta venni az itthoni, régi barátokkal is a kapcsolatot.

Sz. Sz.: Öröm volt találkozni a régi barátokkal, akikkel a ’90-es évek folyamán már minden második-harmadik évben találkoztam, amikor visszajöttem látogatóba. Most meg már még gyakrabban találkozunk iskolatársakkal, volt kollégákkal és más barátaimmal, és ausztrál visszatelepült kollégákkal is, nem csak a rádiósokkal, hanem másokkal is. Elég sokan települnek vissza ma Magyarországra Ausztráliából.

Cs. J.: Van-e valami különösebb oka annak, hogy ilyen sokan hazatértek végleg Ausztráliából? Nem riasztotta a hazatérőket az a sok rossz hír, amit a nemzetközi sajtó közöl Magyarországról? Vagy Ausztráliáig ezek nem is jutottak el, ezek a rágalmak?

Sz. Sz.: Ezek a rágalmak eljutnak Ausztráliáig. De szerencsére oly módon, hogy az ausztrál sajtó idézi ezeket a rágalmakat az európai lapokból, tehát nem a saját véleményükként mondják el az ottani újságírók. Mindenképpen meg kell azt jegyezni, hogy az ottani magyar újságok aztán rendszeresen helyre teszik ezeket a fals, rágalmazó információkat. Tehát azok a magyarok, akik magyar újságot olvasnak rendszeresen, azért eléggé jól vannak tájékozódva arról, hogy mik a reális események. Ez is befolyásolja azt, hogy sokan egyáltalán nem riadnak vissza attól, hogy akár látogatóba, akár végleg hazatelepülés formájában jöjjenek Magyarországra. Ennek egyébként számos oka lehet, hogy Ausztráliában élő idősebb nyugdíjas magyarok visszaköltöznek Magyarországra. Például családi okokból, itt élő rokonok miatt, vagy akár csak azért, hogy közelebb legyenek a szülők sírjához. De nagyon sokan vannak, akik a baráti körük miatt jönnek vissza, vagy pedig azért, mert innen, Magyarországról sokkal könnyebben meg tudnak látogatni olyan utazási célpontokat, ami Ausztráliából nagyon-nagyon nehéz lenne, például az egyiptomi piramisokat, vagy Párizsba, Londonba utazgatni. Ausztráliából nyilván ez egy óriási távolság, Magyarországról pedig hát az Ausztrál nyugdíjból ezt könnyen lehet finanszírozni. Sokan azért jönnek haza, mert szeretnének részt venni olyan kulturális és vallási eseményeken, mint például a csíksomlyói búcsú, és szeretnék meglátogatni a Felvidék vagy Kárpátalja nevezetes történelmi tájait, vagy elmenni Vajdaságba, megnézni szép magyar vonatkozású műemlékeket, városokat, például Szabadkát, Újvidéket. Burgenlandban, Várvidéken is sok látnivaló van szerintem az ausztráliai magyarok számára.

Cs. J.: Rengeteget utazott és utazik most is. Amióta hazajött, azóta felfedezi Európát, mert amikor elment, bár már volt lehetőség nyugatra utazni, de azért annyit még nem, mint amennyit azóta megengedhet magának. Ezt az időpontot is elég nehéz volt egyeztetünk, amikor készül a riport, mert éppen két utazás között sikerült elérnem.

Sz. Sz.: Örömmel utazom Európában újra, mert valóban így van, hogy akkor inkább csak Kelet-Európát ismerhettük meg, és ritkábban lehetett Nyugat-Európába utazni, részben devizális okok miatt is, de most ezeket a fehér foltokat igyekszem pótolni. Hónap végén utazom a balti országokba, ami nagyon érdekel, Európa nagy országaiban már többször is voltam, de ezekben a kis balti országokban nem voltam, úgyhogy örömmel nézek elébe. A mediterrán térség nyaralóhelyei is vonzóak számomra.

Cs. J.: És a hazai turizmus?

Sz. Sz.: Ez volt az első vágyam, még iskolás koromban, hogy a közvetlen környezetünket megismerjem. Nagyon szép környéken laktam, Pápa városban, ami közel van a Bakonyhoz és a Balatonhoz, tehát az ország legnagyobb tavát sikerült már gyerekkoromban szinte teljesen feltérképeznem magamnak. Nagyon szerettem utazni a Bakony környékén is. Az a híres műemlékvasút, ahol alagutakon megy át a zirci vonat,
az ma is él az emlékezetemben. Nemrégiben újra elmentem oda egy nosztalgia túrára. A Kárpát-medencének rengeteg szép vidéke van, oda is szívesen utaztam már gyerekkoromban, és úgy gondolom, hogy az ausztráliai magyar gyerekeket is ilyen témákkal kellene elsősorban hazaszeretetre nevelni, hogy elmeséljék nekik, hogy néz ki a Balaton vagy például az Aggteleki cseppkőbarlang, ami szintén Magyarország egyik ékessége. Ezek föl tudják kelteni az egész kis gyerekek, ott született, félig ausztrál, félig magyar gyerekek érdeklődését is a hazai tájak iránt.

Cs. J.: Még jobb lenne, ha el is hoznák őket időnként. Most már nyolc éve itthon él, sok mindent látott, de hát közben azért Ausztráliából is nyilván figyelte a hazai változásokat. Milyennek ítéli meg ausztrál szemmel a magyar gazdaságot?

Sz. Sz.: Ausztrália tényleg jó volt abból a szempontból, ahogy az ott élő emberek, én is, meg mindenki más, megtanulja a saját régi hazáját kívülről is nézni. Nálam ez két lépcsőben valósult meg. Először megtanultam Európát mindenestül kívülről nézni, egy olyan országból, ahol soha nem volt háború. Nagyon érdekes volt nézni Európát két óriási világháborúval a hátán, hogy az előző évszázadban merre ment, mi okozta a jót és a rosszat ebben az ország-csoportban, és azon belül Magyarországot is nézni külső szemmel. Én azt gondolom, hogy Magyarországnak meg kell találnia a helyét Európában, úgy hogy egy megbecsült és örömmel fogadott tagja legyen az európai közösségnek, és hát ez így természetes. Én úgy gondolom, az is kell, hogy az európai országok és az európai közösségi hivatalok pozitív és támogató módon szóljanak hozzá a magyarországi fejleményekhez és akarják azt, hogy Magyarország, ugyanúgy, mint a többi ország, a prosperitás felé haladjon.

Cs. J.: Közgazdászként nyugdíjban van, de azt is mondta, hogy azért itthon nem csak a kellemes, magánzó életet éli, hanem amibe lehet, bekapcsolódik. Hasznosítja-e kinti tapasztalatait? Van-e hol hasznosítani?

Sz. Sz.: Van, igen. Kezdettől fogva részt veszek egy főiskola államvizsga bizottságának a munkájában, ahol különböző közgazdasági tárgyakból, többek között marketingből vizsgázóknak a tananyagát beszéljük meg, emellett a hallgatóknak a felkészültségével is módom van megismerkedni. Érdekes módon mind a két irány érdekel, a tanárokkal való kapcsolattartás, hogy alakul manapság, és az elmúlt évtizedekben hogy alakult a közgazdasági tárgyak oktatása Magyarországon, másrészt meg élvezettel hallgatom a diákokat, akár angol, akár magyarul vizsgázókat, hogy hogy vannak felkészülve.

Nekem az az érzésem, hogy kitűnő emberanyag van Magyarországon, sőt a külföldről jött hallgatók is jó oktatást kapnak, jól fel vannak készülve a vizsgára, jó tankönyvekből tanulnak, a tananyag is jó, és minden lehetőségük megvan a magyar diákoknak arra, hogy ezeket az ismereteket nagyon jól hasznosítsák majd életük további éveiben. Azt is örömmel veszem, hogy a diákoknak egy jelentős része rendkívül fontosnak tartja a nyelvtanulást.

Cs. J.: Magyarul vizsgáznak a magyarok?

Sz. Sz.: Nem. Van, aki angolul, tagozattól függően, van, aki angolul vizsgázik, és eleve azt a szakot járja végig, az összes vizsgáit angolul kell letennie.

Cs. J.: Pápai születésű és visszajár Pápára, illetve volt is egy emléktábla-avatása a közelmúltban, két éve talán, amikor édesapja és még valaki emlékére állítottak emléktáblát.

Sz. Sz.: A pápai iskolás éveim nagyon sokszor emlékeztettek az ausztráliai éveim során arra, amire tanítottak bennünket a pápai iskolában, hogy mennyire fontos a hazaszeretet és a közösségért való tenni akarás. Ez a szellem ma is érvényesül a pápai iskolákban, a makulátlan hazaszeretetre való nevelés. Ami miatt én az átlagosnál többet foglalkozom a pápai kapcsolataimmal, az azért van, mert a pápai önkormányzat egy emléktáblát helyezett el édesapám emlékére. Ő Pápa város polgármestere volt a II. világháború alatt, és élete kockáztatásával egy hősi tettet hajtott végre, az ottani ejtőernyős ezredparancsnok segítségével, hogy megakadályozzák a Pápa város erős bombázását a háború utolsó hónapjaiban. Apám kötött egy bizalmas, szóbeli megállapodást az ejtőernyős ezred parancsnokával, hogy amikor
közelednek a szovjet csapatok, ellenállás nélkül adják fel a katonai csapatok Pápa városát, hogy ezzel elkerülhető legyen az emberáldozat, és az is, hogy heves bombázásnak legyen kitéve Pápa gyönyörű barokk főtere, meg a repülőtér is, ami szintén egy érték volt a következő évek, évtizedekre, és kár lett volna háborús károknak kitenni.

Cs. J.: Jutalmat kapott utána?

Sz. Sz.: Sokáig váratott magára az elismerés és a jutalom, de most az elmúlt években végre sor került erre is. Pápa város önkormányzata egy márványtáblát helyezett ki édesapám, a polgármester és ejtőernyős ezredparancsnok emlékére. Ezen kívül egy könyv jelent meg róla, egy pápai helytörténész írásából, ami a részleteit is közli ennek az akciónak, és az azt követő és azt megelőző eseményeknek. Én magam pedig az édesapám és a nagyapám emlékére tanulmányi díjakat létesítettem, amit évente az évzáró ünnepélyen vagy a ballagáson adok át a nyertes diákoknak. Engem nagyon jó érzéssel tölt el, hogy a szüleimnek és a nagyszüleimnek emléket tudok állítani ezúton is…

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..