Szőllősy Szabolcs: Beszélgetés a nemesgörzsönyi Dózsa Sándorral

Szőllősy Szabolcs: Beszélgetés a nemesgörzsönyi Dózsa Sándorral, a Don-kanyart és az orosz hadifogságot is túlélő magyar gazdaemberrel

Másodközlés
Az eredeti a Szélesvíz folyóirat 2016. III/2. számában jelent meg

Dózsa Sanyi bácsi életének fordulatos fejezetei Magyarország történetének nem éppen békés korszakaira esnek. Mégis mosolygósan, 95 évesen is teljes átéléssel mesél szeretett családja körében életútjáról, kalandos élete forduló pontjairól, szerencsés és balszerencsés esetekről. Olyan eseményekről, amelyeket néha maga alakított, néha a sors hozott elébe, nyers kegyetlenséggel, választási lehetőség nélkül. Beszélgetéseink helyszíne Sanyi bácsi nemesgörzsönyi családi háza, 2014-ben.

Sanyi bácsi, téged jó helyre hozott a gólya, a Kisalföld egyik legszebb részére, a gazdálkodás lett életed meghatározó foglalkozása, szüleidtől is ezt a hajlamot örökölted.

Ez nagyjából tényleg így van, gyermekkoromtól kezdve szerettem a mezei munkát, meg az állatok körüli teendőket, a szüleim is arra szoktattak, hogy gyerekként is részt vegyek a ház körüli feladatok ellátásában. Felsőgörzsöny községben születtem, 1919-ben. Apám id. Dózsa Sándor 1877-ben született, gazdálkodó ember volt, az első világháborúban a fronton is harcolt. Egy harctéri eseménynél szilánk ment a lábába, ott is maradt élete végéig. Édesanyám Pócza Zsófia a háztartás vezetésével és gyerekneveléssel foglalkozott. Három nővérem volt, Gizella, Zsófia és Eszter. Nagyapám Dózsa Károly 1842-ben született, jómódú ember volt, nagygazda. Emellett a község bírójaként látott el fontos közigazgatási feladatokat. Egy sajnálatos baleset miatt fiatalon meghalt tüdőgyulladásban. Károly nagybátyám a 19. sz. végén kivándorolt Amerikába, szüleim teljesen elveszítették vele a kapcsolatot. Édesapám is kiment Amerikába dolgozni, de ő visszajött, mert akkor már felesége és két gyermeke volt. Eszter nagynéném egy tehetős rábapatonai vendéglős, Pethő Lajos felesége lett. Azzal az ággal mind a mai napig él a kapcsolat, az Ausztráliába kivándorolt rokonokkal is. Érdekességként megjegyzem, hogy amikor születtem, még Nagy-Magyarország volt a hazám, mire iskolás korba kerültem, már hazánk két-harmad részétől megfosztott bennünket a Trianoni békediktátum 1920 júniusi döntése. Tizenkét éves koromig hat év általános iskolát végeztem, utána három év ismétlőbe jártam. Tizenöt éves koromban vendéglős szakmát szerettem volna tanulni. Pápán a híres Böröczky vendéglőssel rokoni kapcsolatban voltunk, egyik unokatestvérem, a Rábapatonán nevelkedett Pethő Gizi a pápai Böröczky Géza vendéglős felesége lett, ez a rokoni kapcsolat segített volna a tervemben. Bementem hozzájuk jelentkezni tanulónak. A felvételi beszélgetés sikerült, az álmom mégsem válhatott valóra. Szüleim titokban elmentek Pápára Böröczky Géza bácsihoz, és fondorlatosan úgy intézték a dolgot, hogy engem ne vegyenek fel. Otthon nekem meg azt mondták, hogy én helyettem mást vettek fel, nem engem. Bánatomban egy hétig nem dolgoztam a gazdaságunkban és nem ettem. Végül a szüleim kérésére a családi gazdaságban kellett maradnom.

Lehet, hogy belőled is egy sikeres vendéglős lett volna Pápán, ennyivel talán a város is szegényebb lett. Azért valószínű, hogy idővel megbékéltél és megtaláltad az örömödet a gazdálkodásban is.

Csak pár évig gyarapítottam a családi gazdaságot. Huszonegy éves koromban besoroztak katonának, Sopronba a huszárszázadhoz kellett bevonulni 1940 december 2-án. Szokatlan gondolat volt, lovakkal még nem foglalkoztam, lovagolni sem tudtam. Hamar megszoktam a katonaéletet, a szabályokat betartottam, jól viselkedtem, hamar megtanultam lovagolni is. Szerettem lóháton akadályt ugratni és labdázni, akrobata mutatványokat csinálni. Az iskolában a kiképzés során Gróf Zichy Mihály oktatott bennünket. Egy nehéz-géppuskás tanfolyamon is részt vettem. A kiképzés után őrvezetői rangot kaptam. Egy alkalommal, öt emberrel elküldtek Tolna megyébe Sári pusztára csikókért. Ezt a feladatot szerencsésen végrehajtottuk, meg voltak velem elégedve. Mivel előtte is több alkalommal sikeresen teljesítettem a rám bízott feladatokat, este a parancskihirdetéskor olvasták a nevemet, hogy reggel nyolc órakor jelentkezzek a század irodán, ott fogok dolgozni. A háborúba vonulásig ott teljesítettem szolgálatot. Ez szép korszak volt egy fiatal katonának.

Azért biztosan vártad már, hogy vége legyen a katonai szolgálatnak, minden emlékezetes epizóddal együtt. Mi történt a katonai szolgálat után?

Már a katonai szolgálatom vége felé jártam, amikor 1942-ben Magyarország is belépett a háborúba. Ez a soproni huszárokat is érintette. Egy napon jött a századparancsnokom: „Fiam készülj, megyünk a frontra. Mivel te voltál nehézpuska tanfolyamon, nagy szükség lesz rád.” Amikor a szüleim megtudták, hogy engem kivisznek a frontra, édesanyám eljött hozzám Sopronba, hogy láthasson és elköszönjön tőlem. A Don kanyarba vezényeltek bennünket, Boldirevka település közelébe, Voronyezstől délre. Amikor megérkeztünk a hadszíntérre, elállt a lélegzetünk, azt a látványt nem kívánom senkinek. A földön feküdtünk, a kabát volt a takarónk, a puskalövés a világítás, a fegyverropogás a zene. Mint huszárnak és felderítő egységnek, a mi feladatunk volt az ellenség szándékának kikémlelése. Amikor a gyalogság bajba került, minket huszárokat vetettek be a segítésükre. Egyik éjjel a barátommal feküdtünk egymás mellett, amikor láttam, hogy egy lövedék a hátába fúródott. Sikerült időben intézkednem, hogy vigyék kórházba. Én megmenekültem, de nagyon rossz érzés volt az egész.

Erről az időről jut eszembe egy személyes történet. Egyszer az egyik katona –egy kocsmáros fia volt – bejött a pajtába, ahol aludtunk, és agresszív természete miatt a katonákba sorba belekötött. Rászóltam, hogy mit művel. Megfenyegetett, hogy: „Majd megtudod, ha odaérek hozzád.” Nyúlt felém, én megfogtam a mellét és letéptem a csillagjait. Eszembe jutott az édesanyja szava, ő sírva könyörgött, amikor indultunk a frontra, hogy vigyázzak a fiára. Bizony, ott a fronton a megrugdosott katonák bármelyike lelőhette volna.

Ugyanitt történt egy másik emlékezetes eset. Az általam őrségbe állított katonáknál minden alkalommal megjelent egy tiszt. Kiállhatatlan volt, kötekedett, a végén elvette tőlük a fegyvert és elverte őket. Elfogyott a türelmem. Volt ott egy talpraesett, karakán gyerek, akit kiküldtem őrségbe, de előtte megbeszéltem vele, hogyha látja, hogy közeledik a tiszt, azonnal kiáltson rá, hogy: Állj, vagy lövök! A puskáját ne engedje elvenni! Megérkezett a tiszt, a végén már a földön feküdt, mert az őr nem engedte a közelébe, hiába mondta a tiszt, hogy „Hát nem ismersz meg?”. Kiabált a tiszt, hogy menjek ki, nézzem meg, mit csinál vele az őr. Én gondoltam, csak hadd feküdjön, csak jó sokára mentem ki. Kérdezte, hát nem látom, mit csinál az őr? Azt feleltem: Mindent a katonai szabályzat szerint cselekedett. A tiszt többet nem mert a katonákkal kekeckedni.

A következő időszak eseményeiről idézek egy hadtörténeti írásból: „A 2. magyar hadsereg egyre nyugatabbra szorult és a rendezetlen visszavonulás alatt nem lehetett pontos képet alkotni a veszteségekről. Csak hetek múlva derült ki, hogy a több mint kétszázezres létszámú hadsereg halottjainak száma körülbelül 120 000 főre tehető és ebből majdnem százezer ember esett el a 43-as doni harcokban, a hadfelszerelés háromnegyede pedig odaveszett. 1943. március 31-én a Legfelső Honvédelmi Tanács úgy határozott, hogy a túlélőkből két hadosztályt alakít ki, amelyeket az ukrajnai magyar megszálló hadosztályok megsegítésére küld. A csapatok hazaszállítása április 24. és május 30. között történt, napi két szerelvény-ben átlagosan 2000 fővel.” (Az idézett forrás: „Második Világháború – A harcok” – www.donkanyar.gportal.hu)

Szóval, hogy folytassam, fél évig voltam a fronton. Az utolsó összecsapáskor a századunkból három szakasz került bevetésre, az egyiket én vezettem, és csak én tudtam kihozni az általam vezetett szakaszt élve az ütközetből. A másik kettő a Kecskés százados kivételével teljesen elpusztult. A Donnál megmaradt katonák hosszú, fáradságos úton elcsigázva hazajöttek Magyarországra. Az így hazaért katonákat leszerelték. Engem a soproni laktanyában 1943 májusában szereltek le. Örültem, hogy élve hazakerültem. Rá akartak beszélni, hogy maradjak ott a századirodán, de én vágytam haza a családomhoz. Otthon meg megjelentek nálunk még a csendőrök is, be akartak szervezni csendőrnek. Mondtam, hogy én nem állok be csendőrnek, akkor inkább visszamegyek Sopronba. Többet nem zaklattak.

Ekkorra már a szüleim háza is csendesebb lett, a nővéreim kiröppentek a családi fészekből: Gizi és Zsófi Görzsönyben maradtak a családjukkal és gazdálkodással foglalkoztak. Eszter, a legfiatalabb Marcaltőre költözött, a férje ott dolgozott, ott alapítottak családot.

Jó nagy szerencséd volt, veled volt a Jóisten, hogy része lehettél annak a töredéknek, amelyik a Don-kanyarba vezérelt katonákból élve visszakerült hazai földre. Megérdemelted, hogy ezután jobb idők következzenek az életedben.

Megérdemeltem volna, de a valóságban szó sem volt jobb időkről. Alig, hogy megmelegedtem otthon, 1943 közepén újra behívtak katonának, hiszen folyt még a háború. Ungvár és Munkács környékére vezényeltek bennünket. Én egy felderítő egységnél kaptam beosztást, szakaszvezető rangban. Ott aztán hangos világ volt, szóltak az ágyuk, ropogtak a puskák és az embereknek a jajszava hallatszott. Sok magyar katonánk ott van idegen földben eltemetve. Aztán a túlerővel nem bírtunk. Szemben a gyalogság, hátul a tankok, bekerítettek bennünket. Fogságba estünk. Ez nem volt jó érzés, de legalább a puskák már nem ropogtak. Tudtam, hogy rövid idő múlva lefegyvereznek mindenkit, sebtében megpróbáltam a pisztolyomért élelemhez jutni. Mielőtt összetereltek bennünket, be tudtam ugrani egy házhoz. Az udvaron volt egy bácsi, aki beszélt magyarul. A pisztolyomért cserébe kenyeret kaptam tőle. Gondoltam, hogy most végre jól tudok lakni, majdnem ez lett a végzetem. Ahogy kiértem, a magyar bajtársaim megrohantak, jobbnak láttam eldobni a kenyeret, én semmit nem ettem belőle. Amikor összetereltek bennünket, nemcsak a fegyvereket vették el az oroszok, hanem akiknek jó csizmája volt, lehúzták a lábáról. Így járt egy egyházaskeszői barátom is. Egy pokrócot elvágtam, azzal tekergettem be a lábát, hogy meg ne fagyjon.

Hátborzongató, hogy kikerültél a doni pokolból, aztán egy hadifogolytábor.

1944 elején elindítottak bennünket Ukrajnából, többnyire gyalog, egy távoli hadifogolytáborba, Moszkva közelébe. Amikor megérkeztünk, bekísértek bennünket a lágerbe, elkezdődött a munka. Negyven fokos hideg volt, havat hánytunk. Amikor már olyan idő volt, hogy lehetett vasutat építeni, hordtuk a követ, kavicsot. Nem messze tőlünk volt egy burgonyaföld. Szedtünk belőle, szereztünk edényt, tüzet raktunk, a burgonyát ráhelyeztük főni, gondoltuk, mire visszaérünk, megfől, lesz egy jó vacsoránk. Nem így történt. Azon a helyen, ahova vittük a kavicsot, a villanyoszlopról a szerelő fúrója munka közben leesett, pont az én fejemre. Elájultam, de felmostak és bevittek egy házba. Ott jó meleg volt és a kinti hideg után a hűlés kijött rajtam. A lábam nagyon megdagadt. Két nap múlva Moszkvába vittek bennünket, ott engem kórházba vittek. Megoperálták a lábamat, de a műtétkor az altatás nem jól sikerült. A nővér mondta, hogy már alszom, az orvos belevágta a kést a térdembe. Nagyon fájt, elkiáltottam magam, hogy inkább nyúzzatok meg elevenen. Adtak fájdalomcsillapítót és befejezték az operálást. Olyan állapotba kerültem, hogy reménytelennek találtak, levittek a haldoklók közé. Szerencsére volt ott egy székely fiú, aki a következő napokban mindig hozott tejet a dohányadagomért cserébe. Jól jött, hogy mivel én nem cigarettáztam, félretettem a korábban kapott dohányadagot. Így kaptam erőre. Egy hétig voltam ott, akkor jött egy orosz tiszt és kivezényelt bennünket az erdőre fát hordani. Így teltek az én fogsági éveim.

Tényleg csoda, hogy életben maradtál. Mi adott lelki erőt, hogy ilyen áldatlan, sanyarú körülmények között talpon maradjatok?

Már negyedik éve voltam ott, 1948 eleje lehetett, már jobb sorsom volt. Két barátommal a háborúban megsérült házakat pucoltuk be. Ha találtunk vékony csöveket, szép kis gyűrűket csináltunk belőle. Az orosz őr, segítségével eladtuk a gyűrűket, ő meg élelmet vett érte a boltban. Neki is adtunk belőle.

Fénykép a hadifogságból, orosz kucsmával
Fénykép a hadifogságból, orosz kucsmával

Egy őrnagy ellenőrzött bennünket a házak pucolásánál. Egyik nap, amikor jött, egy német által pucolt plafon leszakadt. Jelentkeztem, hogy én megcsinálom. Jó maltert kevertem és jól sikerült. Az őrnagy odajött hozzám, megfogta a vállam és mondta: – Alex, te mától nem robotolsz, te nacsalnyik leszel! Este, amikor mentünk a munkából, a táborban vacsora és cigányzene várt bennünket. Magyar hadifoglyok játszottak kölcsön kapott hangszerekkel. Az őrnagy odaült mellém és kérdezte, hogy mi a nótám. Az én nótám most az: Vándor felhők fenn az égen, ha majd egyszer kis falumba értek. Elkezdték a zenészek muzsikálni, a magyar barátaim mind leborultak az asztalra és úgy sírtak. Az őrnagy intézkedett, hogy ez nem jó így, vidámabb nótát húzzanak.Kérdezte tőlem, hogy papa, mama élnek-e. Mondtam, hogy az otthoniakról évek óta már nem tudok semmit sem. Mondta, hogy írjak levelet, ő elküldi. Felöltöztettek jó ruhába, lefényképeztek, és a levelet meg a fényképet repülőgéppel elküldte Pápára. Amikor kézhez kapták a küldeményt a szüleim, akkor tudták meg, hogy él a fiuk. A faluban is rögtön elterjedt a jó hír, hogy él a Dózsa Sanyi. Egy hét múlva hozták a választ a szüleimtől: „Idehaza mindenki megvan, csak Te hiányzol, várunk haza.” Nagyon megörültem, de ezek után még nehezebben teltek a napok. Többször is megtörtént, hogy kivittek bennünket az állomásra azzal az indokkal, hogy mehetünk haza, de mindannyiszor visszavezényeltek bennünket. Borzasztó érzés volt. Aztán egy szép napon jött az őrnagy: – Alex készülj, mész haza! Kikísért az állomásra, elköszöntünk egymástól, beültem a többiek közé és jött a vonat Magyarország felé. Nagyon jó érzés volt négy év elteltével magyar földön kiszállni. Az ott maradt társaimat sajnáltam, akik még nem jöhettek haza. Hajnalban értem haza Görzsönybe. Bekopogtam az ajtón. Édesapám kérdezte, hogy ki az, mondtam, hogy megjöttem, én vagyok a fiuk. Kinyílt az ajtó és én a szüleim karjában találtam magam. Aztán bele az igazi, otthoni ágyba, mély álomba merültem. Reggel a nővéreim simogatására ébredtem fel.

Ekkor már elég jó reményed lehetett arra, hogy nem kell újra kényszerűen elhagynod a hazai földet. Hogy alakult a beilleszkedésed a régi-új környezetbe, az új társadalmi rendszerbe?

Amikor hazaérkeztem 1948 nyarán, éppen aratás ideje volt, tudtam még segíteni a szüleimnek. Nagy öröm volt újra itthon lenni, annál inkább rosszul esett, hogy a háború alatti katonai szolgálat az új rendszerben szinte megbélyegzésnek számított. Egyszer a szomszéd házban lakó párttitkár azt kérdezte tőlem, miért nem tagadtam meg a katonai szolgálatot, szerinte az lett volna a helyes cselekedet. Mondtam neki, a helyemben ő sem tagadta volna meg, mert a katonai szolgálat megtagadása súlyos következményekkel jár. Az emberben dolgozik az életösztön. Hamarosan itt a falumban megismerkedtem egy alsógörzsönyi rendes, komoly lánnyal, Györgydeák Ilonával. Ő akkor 22 éves volt, én meg 29. Három hónap múlva feleségül vettem. 1950-ben egy kislányunk született. A pápai közgazdasági szakközépiskolában érettségizett. Tizenöt évig a szüleimmel együtt laktunk az ő házukban. Műveltük a földeket, állatokat tartottunk. Azután 1963-ban saját házba költöztünk, ugyanabban az utcában.

Gyakran bejártunk Pápára is vonattal vagy biciklivel, vásárolni vagy ismerősökhöz látogatóba. Egyszer még az ötvenes években meglátogattam Böröczky Géza bácsit is, akinél a vendéglős mesterséget akartam tanulni. A felesége, az én unokatestvérem néhány évvel korábban meghalt, erről hallomásból tudtam. Géza bácsi vendéglőjét 49-ben államosították, ez nagyon szomorúvá tette, egész élete szorgalmas munkájának eredményét vették el.

Nálatok is hoztak változást az 50-es évek intézkedései, a magán gazdaságok szövetkezetbe vonása…

1959-ben Görzsönyben is téeszek alakultak, nekünk is be kellett vinni a földet és az állatokat. Tehenek maradtak és disznók. A föld után bérleti díjként gabonát adtak. Később lehetett választani, hogy gabonát vagy pénzt kér valaki. Az árokpartokat az állatoknak ingyen lekaszálhattuk. Kertészet is volt. Az asszonyok odajártak dolgozni. Munkaegységet adtak és azt pénzben fizették. Első években, amíg nem voltak gépek, kimérték a kukoricát és a cukorrépát kapálásra. A tejet tejcsarnokba vittük és havonta fizették. Én először növénytermesztési brigádvezető lettem a felsőgörzsönyi Dózsa Tsz-ben, később alsógörzsöny csatlakozásával a Béke Tsz-ben gépcsoportvezető és elnökhelyettes. Ekkor már Nagyacsád mezőgazdasági területei is hozzánk tartoztak. A 60-as évek közepén beléptem a Pártba, az MSZMP-be, de a 70-es évek elején bejelentettem, hogy kilépek. A helyi párttitkár és a járási megbízott győzködtek, ne tegyem ezt, még a lakásunkra is eljöttek. De én hajthatatlan maradtam, nem engedtem az elhatározásomból.

1975-ben egy kézsérülés miatt az ajkai kórházba vittek. Megemlítek egy érdekes találkozást: az ajkai sebész, Dr. Boda mesélte, hogy emlékszik rám gyerekkorából, ott lakott a szüleivel a soproni laktanyában, amikor én ott voltam katona 1940 körül. Emlékezett rá, hogy a laktanya udvarán játszottam vele. Miután felépültem a kézsérülésből, a portai szolgálaton dolgoztam az 1979-ben történt végleges nyugdíjazásomig. Időközben a leányunk férjhez ment. Két unokánk született. Felnevelésükben tevékenyen kivettük a részünket.

Nyugállományba vonulásod idején hatvan éves voltál. Te nem olyan embernek látszol, aki hatvan évesen abba akarja hagyni a tevékeny életet.

1979-től, nyugdíjazásomat követően háztáji gazdaságunkban kezdtem dolgozni, ahol addig jórészt a feleségem dolgozott. Voltak teheneink, borjak és sertések is. Jóska vejem készített egy fejőgépet, azt jól tudtuk használni. Közben vettünk egy kis szőlőterületet Badacsonytördemicen, ott is sokat dolgoztunk. 1992-ben a vejem meghalt, ez nagy tragédia és veszteség volt a családunknak. Amíg erőnkből
tellett, segítettük a lányomat és az unokákat.

Közben mindkét unokám lediplomázott, Tímea tanítónő lett, József közgazdász, aki később megnősült és két fiú dédunokánk született. Sajnos messze laknak tőlünk, de ahogy idejük engedi, ők is meglátogatnak bennünket.

A 2000-es évektől, amikor már elhagytam a 80-at, komolyan vettem a nyugállományt, tevékenykedésünk főleg a házkörüli kiskertre szorítkozott, a szőlő, a gyümölcsfák és a vetemény körüli munka adott lehetőséget a jóleső mozgásra.

A családi kötelékek is átalakultak: ahogy nőttek a fiatalok, úgy hagytak el bennünket az idősebbek. Néhány évvel ezelőtt 95 évesen elhunyt legfiatalabb nővérem is.

2008-ban, a 60-ik házassági évfordulónk alkalmából a lányom és unokáim egy nagy rokoni összejövetelt rendeztek, úgy köszöntöttek bennünket, jó volt visszaemlékezni a feleségemmel együtt töltött évekre.

Együtt a család
Együtt a család

Hogy érintette életeteket az 1990-es rendszerváltozás?

Örültünk a változásnak, hogy szabadabban lehetett gondolkodni, nyíltan beszélni, megmondhatta az ember a véleményét, nem kellett félni, hogy baj lesz belőle. Az új gazdálkodási, vállalkozási lehetőségek már nem érintettek bennünket, ahhoz már túl idősek voltunk. De éltünk a szabad választások lehetőségével, ilyenre az én életemben csak egész fiatal koromban került sor utoljára. Örültem, hogy újra lehetett beszélni a katonaéveimről, nem kellett szégyellni sem a Don-kanyarban a harcokban való részvételünket, sem a hadifogság éveit. Mint magyar katona, mindenütt helytálltam, betartottam a fegyelmet, teljesítettem a parancsokat, kihoztam a bajból a bajtársaimat, épségben hazajöttem, nem hoztam szégyent a hazánkra. Mindezért kevés dicséretet kaptam, sőt néha inkább rosszindulatú megjegyzéseket.  De most már erre nem gondolok, csak arra, ami jóra fordult.

Jó látni, hogy az új rendszer elégtételt ad a háború magyar áldozatainak is. Olvastam, hogy a 90-es években a doni hősi halottak emlékére egy magyar katonai temetőt avattak fel Boldirevkánál, ahol én is harcoltam. Nagyon szép gondolat ez, áldott legyen a bajtársaim emléke. Erkölcsi elégtételnek számít az is, hogy 2012-ben a Parlament méltóképpen emlékezett meg arról a mintegy 800 ezer magyar honfitársunkról, akiket 1944 őszétől kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak, több éves kényszermunkára, vagy koholt vádak alapján 5-25 évre száműztek a Gulág rabtelepeire. A rádióban hallottam, hogy az 1944 és 48 között elhurcoltaknak csak mintegy ötöde élte túl a megpróbáltatásokat.

A tények azt bizonyítják, hogy sokkal több magyar halt meg a Szovjetunió lágereiben, mint a második világháború harcterein. Jóleső érzés az is, hogy a Parlament november 25-e napját minden évben az elhurcolt magyar hadifoglyok, rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította, 2015 pedig emlékév. Az is szép gesztus volt, hogy a nyugdíjunkat felemelték a hadifogságban töltött évekre való tekintettel. Mint minden 95 éves, én is kaptam a születésnapomra a miniszterelnöktől köszöntő levelet és a velejáró pénzösszeget. A községünk önkormányzata is megköszöntött.

Nagyon jól esett, hogy 2014-ben Pápán a református templomban tartottak egy istentiszteletet a Don-kanyarban szolgált magyar katonák emlékére. Ez a megemlékezés egyaránt szólt az ott elhunyt áldozatoknak és a hazatért katonáknak. Engem is nyilvántartanak azok között, akikért szólt a hálaadó istentisztelet és a harang. Szép és küzdelmes volt az életem, és örömmel tölt el, hogy megbecsüléssel gondol ránk az utókor.

Dózsa Sanyi bácsi röviddel a vele folytatott beszélgetések után, 2015 márciusában, 95 évesen, Pápán visszaadta lelkét a Teremtőnek. Öt héttel élte túl 88 éves feleségét, Ilus nénit.

One Reply to “Szőllősy Szabolcs: Beszélgetés a nemesgörzsönyi Dózsa Sándorral”

  1. Lehet, hogy távoli rokonom a bácsi, persze még nem biztos. Családfám kutatása közben kötöttem ki Nemesgörzsönynél a Dózsa-vonalamon. A felsőgörzsönyi nemes Dósa János (2. ősapám) 1770 körül vett feleségül egy pápai lányt, majd elköltöztek Lepsényen át Szilasbalhásra, ahol ükapám született, az ő gyermekei pedig már Középbogárdon.

Hozzászólás a(z) tdl bejegyzéshez Válasz megszakítása

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .