Hubert Ildikó: „Pápaiságunk” (Vathy Zsuzsára emlékezve)

Vathy Zsuzsával úgy 30 évvel ezelőtt találkoztam először, amikor a Rab Zsuzsa elnökletével megalakult Pápai Művelődéstörténeti Társaság valamelyik rendezvényén mindketten részt vettünk. Régebben is tudtam róla, hiszen egy kisvárosban szülei révén mindenki ismert mindenkit, még ha csak hallomásból is, Pápa város pedig számon tartotta neves elszármazottait. Jó pár év elteltével én lettem e Társaság budapesti elnöke, s így a különböző korú-, tevékenységű tagság többségével közelebbről is megismerkedhettem.  Zsuzsával való, már-már barátságom, ekkortól datálható.  Talán ezért is találkoztunk egyre többször, a „pápaiságon” túl is. Mert Pápa, örök szerelme maradt Zsuzsának, mindenki és minden érdekelte, ami a városhoz kapcsolhatta. Korai műveiben vissza-visszatért témáért, arcokért, gesztusokért, rokoni történetekért fiatal kora világához. Nem csodálható hát, hogy Zsuzsa cikkeiben, a szobafalán a pápai művészek ugyancsak megbecsült helyet kaptak életükben.

Tudod, – mondta egy alkalommal, amikor vele, Ervinnel 2000 táján hármasban utaztunk egy társulati ülésre, Pápára,- amikor meglátom a Nagytemplom tornyait (s ezeket bizony már a környező falvakból észre lehetett venni), akkor már boldog vagyok! Nem is tudom ez az érzést  jól elmondani! Máskor, ha úgy alakult, hogy a Kékfestő Múzeum vendéglakásában együtt szállásoltak el bennünket, Zsuzsa a legkésőbbi órákban is végig szaladt a Fő utcán, ki a Fő térre, majd visszafelé a Kossuth utcán, hogy megteljen a bakonyi levegővel, amely át-átfújt az utcákon, közléken.

  Úgy él bennem apró alakja, mint aki állandóan tart valahonnan valahová, mert tudni szeretett volna mindenről, ami érdekelte. Az idő azonban nem tágult végtelenre, s így ő sajnálkozva maradt le sok reménybeli információról. Ilyenkor érdeklődött, kár volt-e, avagy feledhető az el nem ért találkozás, beszélgetés. S ha megragadta figyelmét a beszámoló, ezzel a fordulattal csodálkozott: – ne mondd! Nahát!

Kíváncsisága, érdeklődése szinte soha nem lankadt, de ha valami programra invitálás mögött unalmat sejtett, rögtön szókimondóan megnevezte a hárítás okát. Szókimondás, de nem tapintatlanság, lényegre törés, pontosságra törekvés – talán ez ragadott meg engem legjobban beszélgetéseinkben nála.

Többször hangot adott annak a hiányérzetének, hogy a régi magyarországi irodalmunkat nem ismeri, ezért szeretett volna bejárni hallgatóim irodalomtörténeti szemináriumaira, a Kazinczy utcába. – Gyere el Zsuzsa! – mondtam neki egy tavaszi napon, – először megmutatom, hova is jöjj, hogy ne kelljen keresgélned a termet, ha nem érnél ide időre.  A tetőtéri útvesztő termek egyikében volt éppen szemináriumi órám, amelynek ablakaiból az ég felé láttunk, de ha a pad tetejére felállva kidugtuk fejünket az ablakokon, jobbra-balra kémények erdején, tetők hepe-hupáin keresztül messzire nézegethettük a belvárost. Zsuzsa nem csodálkozott az ötleten, s jó ideig nevetgélve bámészkodtunk az asztal tetején állva, a város „feje felett,” miközben megbeszéltük: ki, mit látott. Ez a mindenfelé nyitott érdeklődés mindkettőjüknél megtapasztalható volt, jóllehet Ervin szűkszavúságából nem mindig lehetett megtudni vélekedését is. Szeretett hallgatni. Eszembe jut az az este a Fészekklubban, amikor Ervin születésnapi ünneplésének végeztével, az estébe nyúlóan az Andrássy útra ballagtunk. Ők a földalattihoz, vagy tán a metróhoz igyekeztek tovább Zsuzsával. S nekem eszembe jutott az Eiffel-cége által épített lépcsőház, amiről úgy véltem kevesen tudnak. Gondoltam, bár elég bolond ötlet volt, épp elmegyünk a ház előtt, érdemes bekukkantani a sötéten tátongó kapualjba. Ervin rögtön mondta: – Menjünk, ha már mondtad. S ott álltunk, a kovácsoltvas építésű, égbe vezető liftfelvonót és lépcsőház korlátait csodálva mindhárman, percegi némán felbámulva a sötétbe – mint az a bizonyos égi kútásó.

Zsuzsa halk, apró, jóízű nevetése gyakran kísérte beszélgetéseinket. Vecsési Sándor festőművésszel való találkozásukból felszabadult nevetésüket ma is szinte hallom, ha magam elé képzelem a műtermi látogatás délutánját. Zsuzsa is, és Ervin is a szűkebb pátriárka embereivel szívesen találkoztak, ha megérezték a beszélgetőtársban a póz nélküli rokonlelket.  Ezért jöttek el Vecsési Sándor simontornyai kiállítására, ahol a festőművésznek nemcsak a témái, hanem természetes humora is meggöcögtette mindkettőjüket. A Máglya közi műterem látogatásra jóval később, Ervin szívműtéte után került csak sor, s ekkor Zsuzsa, Aranytól, a festőművész feleségtől, A tékozló lány című rajzot kapta ajándékul.  Zsuzsát éveken át izgatta a cím, mindig hoztam-vittem a kérdéseit a nagybeteg Aranyhoz, aki ekkor már nem tudott látogatókat fogadni. Zsuzsát egyik válasz sem elégítette ki, többet sejtett, egy el nem mesélt sors-történetet a rajzban. Novellát akart írni ezzel a címmel, s még az engedélyt is megkérte Aranytól a közös címért. Talán meg is írta volna, ha még idő adatik számára.  Sándor festménye Ervin ágya fölött őrzi ezt a kialakulóban lévő barátságot, késői találkozást.

Mennyi év, és mennyi rövid-hosszú beszélgetés szakadt félbe! Zsuzsa tragikus halálhírét hallva, nemcsak a megdöbbenést éreztem, hanem annak a jövőbeli hiánya is felsejlett előttem, amit Zsuzsa a pápaiságával eddig nekem adott. Lehetőséget közösen diskurálni arról a múltról-jelenről, amit mindketten ismertünk, ahol mindketten a messzi távolság ellenére is otthon voltunk.

Zsuzsa, nyugodj békében!  A Nagytemplom harangjai érted is mindig szólni fognak!

Hubert Ildikó

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..