Száraz Miklós György: Macskavati

Másodközlés: Magyar Idők (2017. január 14. szombat)

Néhány napja hívott telefonon. Azt kérdezte, tudom-e, hogy Valaki besúgó volt, és ha tudom, honnan tudom, hogy az volt. Azt feleltem, nem tudom, én is csak hallottam, de nem firtattam, meg sem próbáltam utánajárni, hogy igaz-e, mert annyira nem érdekel.

Jó-jó, felelte. De mi szoros kapcsolatban voltunk vele. Ervinnek barátja volt.

Az más, mondtam. Ha én is szoros kapcsolatban lettem volna vele, nekem sem hagyna nyugtot. Én is tudni akarnám.

Mit szólsz, kérdezte. Azt sütöttem ki, hogy rákérdezek. Megkérdem Valakitől, egyenesen tőle magától.

Az jó lesz, feleltem. Akár így volt, akár úgy, először biztosan nem fog örülni. Pedig ez így tiszta. Mert védekezhet. Nincs alattomosabb a hátunk mögött, sunyin terjesztett ocsmányságnál.

Juj, de jó! Ugye? Én is így gondolom. Meg fogom kérdezni.

Ez a „Juj, de jó!”, ez fontos. Meg az az „Ugye?”. Ezek a legfontosabbak ebben az egészben. Mindenekelőtt ezt akarnám elmondani. Hogy mennyire tudott örülni. „Ne mond!” „Igazán?” Meg hogy mennyire figyelt. Ha mondtál neki valamit, ha beszéltél hozzá, csüggött az ajkadon. Hüledezett, hitetlenkedett, lelkendezett, feldobódott, elképedt, nekikeseredett.

Annak a néhány nappal ezelőtti telefonnak a többi részlete sem érdektelen.

Vegyük csak sorra, mit lehet még kihámozni belőle.

Például, hogy voltak barátok. Jézusom, de mennyi! Annyi barátjuk volt, és akkor most csak így lehet, együtt, hogy nekik, vagyis neki és Ervinnek, annyi barátjuk volt, mint égen a csillag. Írók és nem írók. Falusiak és városiak. Öregek és fiatalok. Tanyasi hóhányók és cégéres belvárosiak. A berber szatócs, a cigány kisfiú, az öreg mesemondó, az utcai muzsikus. Színészek, színésznők, sakknagymesterek, asztalosok, kalaposok és zongorahangolók. Mindenkit, majdnem mindenkit szerettek, és mindenki szerette őket.

Hihetetlen, de tudott kemény lenni. Egy időben az egyik legrangosabb irodalmi folyóirat szerkesztője volt. Ha eldöntötte, hogy valakit nem közöl, azt nem közölte. „Kész-passz, nem.” „Nem üti meg a mércét.” „Olvasson még! És ha már sokat olvasott, többet akkor se küldjön.” Ritkán láttam haragosnak, keménynek. Érdekes volt, ahogy macskából róka, vagy talán inkább hiúz lett. Elsötétült és szikrázott a szeme.

Megmondjam, kiket utált szívből?

Az önkéntes, boldog besúgókat. Az ügynököket. A verőember-állatot.

„A verőember olyan állatfajta, hogy a féreg araszolva odébb kúszik, amikor megérzi a szagát. A verőember-állatból a féreg sohasem enne, hulláját nem rágná meg, a verőember ugyanis a féreg számára is kibírhatatlan szagot áraszt.”

Kemény mondatok, ugye? Különösen, ha nő a szerző.

Vajon miféle tapasztalatok íratták vele ezeket a sorokat a kilencvenes évek derekán? Saját „élmények”? Vagy a beleérzés, az együttérzés képessége és nyomasztó terhe?

„Szívük nincs, viszont ereik a vastagabb szakaszokon szív módjára lüktetnek föl. Sok közöttük az élősködő, szabad életmódot kevesen folytatnak. Szellemi képességeikről keveset tudunk, emlékezetük valószínűleg nincs.”

Szeretett táncolni.

Az egyik legrégibb barát, nála öt-tíz évvel fiatalabb, közel két méteres férfi, egész országunkban a legnagyobb gyerek, egy időben rendszeresen megtáncoltatta. Szilveszter, születésnap nem múlhatott anélkül, hogy ők ne ropták volna. Rockyztak, persze. A rongylábú százhúsz kilós, meg az ötven kilós, pörgő-forgó. Az óvódás meg a macska. És a macska néha röpült, mert ha a százhúszkilós „kidobta”, olykor nem tudta megtartani. A többiek boroztak, vitatkoztak, Ervin talán épp zsíros kenyeret majszolt a másik szobában. Zsíros kenyeret zöldpaprikával. Vagy tropára vert valakit sakkban. A macska meg röpült, csúszott a parketten, aztán felpattant, és táncoltak tovább.

Pápai lány volt.

Még kisiskolás, annak is az elején, amikor az apját letartóztatták és internálták. A vád: szervezkedés.

Ugye, milyen eredeti?

Akkoriban az egész ország szervezkedett.

Az édesapa állítólag olyan összeesküvésben vett részt, aminek már a neve is nacionalista volt: Magyar Közösség. Mondanom kell, hogy Pápán ilyen soha nem létezett? Kiszabadult ugyan, de osztályidegen maradt. Gyanús elem. Akinek gyanús a családja is. A felesége, a testvérei, a barátai, a gyereke. Bölcsészkarra nem vették volna fel, a lánya ezért választotta később a kémiát. Veszprém, Vegyipari Egyetem.

Négy év a százhalombattai olajfinomítóban.

Ezt akár irigyelhetném is. A tapasztalatot. Nem hiszem, hogy sokan vagyunk, akik tudjuk, mi volt Százhalombatta. A szocialista ipar fellegvára. Nem a szóvirágokban. A valóságban is. A technológia csúcsa. Az energiaipar motorja. A legnagyobb befektetések és a valódi kutatás színtere.

Képzeljék el őt gumicsizmában. Kék műanyag kezeslábasban, gumírozott köpönyegben. Ahogy felveszi a telefont – nem mobil, szigorúan vonalas! – és meghallgatja a hírt: írását beválogatták a Körképbe, az év legjobb novelláit tartalmazó kötetbe.

Képzeljék el, ahogy csövek sisteregnek, nyomásmérők szuszognak körülötte, a tenyerét a másik fülére kell tapasztania, hogy hallja, amit közölnek vele.

Képzeljék el, hogy nem tudja, mi az a Körkép.

1968-at írunk.

Képzeljék el, hogy néhány hónap múlva az első honoráriumából beül Pesten a Hungáriába. „Csillárok burái, mint fénnyel felfújt léggömbök.” „A tükrök megsokszorozzák a fényt.” „A mennyezeten freskók, itt lenn Niobe-oszlopok és márványasztalok.” „Az egyiknél Tersánszky ült, ott írta a Viszontlátásra, drágát, aztán visszament a frontra.” „Garibaldi Apfeltorte, Kammermayer Cake, most már rendelnie kellene valamit…”

A kémia szép. A vegyi folyamatok izgalmasak.

Emlékeznek még?

„…a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette…”

Ő mégis azt kiabálja:

Emberek! Hallgassatok ide! Engem érdekel a salétrom, érdekelnek a polipropilének és a mustárgázok, de ti mindennél jobban érdekeltek!

Ezt is írta egész életében.

Az embereket.

A körülötte élőket. A villamoson zötykölődőket. A hajléktalanokat. A hideg, őszi esőben városnéző buszozókat. A piacon besztercei szilváért tülekedőket. A menhelyi mosdóban bugyit mosókat. A kopott presszókban ügynökmúltjukról a lányuknak nehezen vallókat. Az elapátlanodottakat és az elanyátlanodottakat.

„Jól nézd meg, kivel állsz szóba.”

Aggódó apja ezt írta neki, amikor Pestre költözött.

Meg azt, hogy „Legszívesebben azt írnám, gyere haza, élj köztünk. Attól még lehet belőled író.”

Lett.

És talán azért lett, mert megfogadta az apai tanácsot. Részben. Mindenkivel szóba állt, és akivel szóba állt, azt jól megnézte.

Találtam egyszer valahol a vackaim közt egy régi-régi pápai térképet. Imádom, órákig elbogarászok a régi térképeken. Lápok, árkok, hagyásfák, gémeskutak, vadcsapák és granicsárházak. Ezt a pápai térképet böngészve malmokra akadtam: Börhendi malom, Asszonyfa malom, Sávoly malom, Csingeri malom, Külü malom. Szeretetrohamomban neki ajándékoztam. Biztosan örülni fog. Megköszönte, majd egy hét múlva felhívott, hogy nekiadná egy pápai könyvtárnak. Mit szólok? Bántana-e? Ott biztosan jó hasznát veszik majd.

Azt hazudtam, dehogy bánt, adja csak.

Ma már tényleg nem bánt. Őt valóban az emberek érdekelték. Nem az üres malmok. A molnárok és a molnárnék. Hogy ki lakik, és hogyan él, mit csinál reggel, ébredéskor, és mire gondol este, alkonyatkor ott abban a pápai Börhendi malomban.

Egyszer, réges-régen, kértem tőle valamit. Pontosabban be akartam vonni valamibe, amiről még nem tudta, mi lesz belőle. Én azt hittem, tudom, de mint később kiderült, halvány gőzöm sem volt róla. Kávézóba hívtam. Mondott egyet. Pesten, aprócska téren, galambokat etető nénik közt ültünk le. Tavasz volt, hűvös, de napsütéses. Vörös bort rendelt. Szárazat. Két decit.

Nem szarakodott. Kicsit dadogva, ahogy szokott, de egyenesen a lényegre tért.

Beszélj magadról.

Meglepődtem. Nem ismertem még ezt az arcát. A szigorút.

Beszéltem. Figyelmesen hallgatott. Aztán ő is beszélt. Világosan. Tisztán. Érthetően.

Értik ezt? Hogy miért nagy dolog? Érzik, milyen egyszerű? „Nem tudom, ki vagy? Annyira nem ismerlek. Beszélj magadról.”

Valamivel később elhívott egy iskolába. Nem szabadna úgy mondanom, hogy cigány iskola volt, hiszen valójában nem úgy nevezték, de igazából az volt. Olykor rendőrjárőr posztolt az iskola bejárata előtt. Veszélyes hely, ugyanakkor és éppen ezért csoda is. Az emberi kísérletezés nehéz és bonyolult tudományának egyszerre ijesztő és felemelő laboratóriuma. Gyerekrajzokat mutatott. Végig a folyosókon. Kréta, szén, olaj, akvarell, zsírkréta. Virágok, tájak, kertek, arcok. Szobák és udvarok. Beszélt arról, akik zenélnek. Akiknek nem csak a színekhez, hanem a muzsikához is istenadta tehetségük van. Ismerte az igazgatónőt. Ismerte a pedagógusokat. Ismert egy csomó gyereket. Egyikükről, ő Rolandnak keresztelte el, előbb novellákat, végül könyvet írt.

Remek író volt. Szeretni való ember.

És nevetős! És nevetős! Ez a másik, ami nagyon fontos. Ezt sose felejtsük el. Nevetős!

„Juj, de jó!” „Ne mond!” „Ugye?” „Igazán?”

Tegnapelőtt valaki telefonált, és felhívta a figyelmemet egy facebookos bejegyzésre. Mindössze három szó. Aki leírta, barátja volt és barátom nekem is: Galkó Balázs. Nem tudok jobbat kitalálni, elkérem hát ide búcsúzóul azt a három szót, benne Ervin visszafordított játékával: „Béke veled Macskavati…”

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..