Horváth Zsuzsanna levele Amerikából

Horváth Zsuzsanna, Amerikában élő békási hangoslevele és annak írott szövege, egy eleven falukép, amely elhangzott Békáson, a falu 650 éves évfordulóján.

Horváth Zsuzsanna vagyok, vagy ahogyan sokan gyerekkoromban hívtak, a Zsuzsika.

Immáron 13 éve, hogy 8600 kilométer távolságra élek otthonomtól, az Atlanti óceán másik felén.

13 éve, hogy távol élek „kis hazámtól”, ami nekem nem jelent mást, mégpedig egy apró falucskát a Dunántúl szívében: Békást.

Anyukám amerikai látogatásait mindig azzal szoktuk kezdeni, hogy gondolatban végigmegyünk Békás utcasorain, házról házra, és beszámoltatok vele, hogy mi történt a kis falum életében az elmúlt években. Mindig nagy érdeklődéssel hallgatom a történéseket, pletykákat, eseményeket, ugyanakkor nagy szívfájdalommal is eltölt, amikor értesülök arról, hogy kik távoztak a Békáson élők soraiból. Gondolatban mindig elmondok értük egy imát, hiszen életem, gyerekkorom részesei voltak ők is.

Békás nekem egyet jelent kedves gyermekkori emlékeimmel, a békási kisöregekkel, akik iránt a szeretetem és tiszteletem mindig élt és él.

Magam előtt látom a régi tejcsarnokot, ahova a nagypapámmal, Csihar Horváth Józseffel és húgommal, Horváth Dettivel mentünk naponta a frissen fejt tejért a Nagy Feri bácsi csarnokába, hazajövet pedig néha benéztünk a Horváth Lali bácsi kocsmájába, ahol megittuk az akkor jutalomnak számított két deci kólánkat, türelmesen várva amíg a papánk elbeszélgetett a fröccsüket kortyolgató falubeliekkel.

Magam előtt látom a régi Vécsey kastélyt, ami akkor Nevelőotthonként szolgált, ahova óvodába jártunk, később pedig ebédért, ugyancsak naponta. Mindig a déli harangszóra indultunk el otthonról, a Lidi saroknál, ami a Lidi néni házáról lett elnevezve és az Ady és Rákóczi utca sarkánál volt, bevártuk az Ilus nénit, Molnár Jánosnét, aztán a Nagy Ferencné, Mariska nénit is, úgy indultunk együtt. Útközben meg-megálltunk beszélgetni az ablakában ülő, ebédjét váró Puli Margit nénivel, a nagypapám öccsével a “batyussal” aki mindig így fogadta a köszönésemet “Szerbusz kedves”, vagy a postás Bözsi nénivel, a lovas kocsijával lassan elhaladó Kovács Endre bácsival, a biciklijét komótosan hajtó, puskáját mindig a vállán hordó Varga Jóska bácsival, az utcai kis padukon ücsörgő kis öregekkel: Puli Jóska bácsival, Márkus Jani bácsival, Balogh bácsival, a pecázásából éppen hazatérő Mógor Sanyi bácsival, a háza előtti meggyfák alatt hűsölő Teket Pista bácsival, vagy az éppen harangozni induló Sass János bácsival.

Emlékszem gyerekkoromból még arra is, amikor a híreket nem a hangosbemondón tudtunk meg, hanem a Pásztor Mihályné dobolta ki, azért is hívtuk őt Dobos Erzsi néninek.

Békás sokban eltért a környező falvaktól. Például a Posta sokáig magánházban kapott helyet, Horváth Rozika vezetésével. Szívvel, lélekkel végezte a munkáját, sokszor még munkaidején túl is kiszolgálta a falu lakosait. Isten nyugosztalja békében, nagyon fog hiányozni mindenkinek!

Békás felidézi nekem a sercegő gyertyák fényét, amit halottak napján gyújtottunk az elhunyt szeretteink sírján. A Mezőlakra vezető hepehupás rét kanyargós gyalogútját. A réti szederfák árnyait. A télen befagyott tavat, aminek a jegén önfeledten csúszkáltunk sötétedésig, nyáron pedig nádjából építettünk bunkit játszóhelyül. Tisztán emlékszem a fagyos, téli temetői kápolnában eltöltött hittan órákra, ahonnan az elemlámpáink fényével botorkáltunk haza, csizmánk alatt roszogó hóban.

Mióta nem élek itthon szinte naponta hazaálmodom, és az álmaim nagy része mindig gyerekkoromban, iskolás éveimben játszódik. Hiába vezetek egy többmilliós világváros 10 sávos autópályáján, a több mint 50 emeletes felhőkarcolók árnyékában, szívem mélyén mindig ott él Békás a 3 apró utcácskájával és a gidres gödrös országútjával.

Békás, én így SZERETLEK!

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .