Életre szóló élmény: Pápáról indultak Csíksomlyóra
Ha ezután meghallom a szót: Csángóföld, fehér akácfelhőket látok magam előtt, itt-ott fehér bodzatányérokat is, és körülvesz az édes illat. Ez a látvány, érzés fogadott bennünket, amikor tizenpár óra utazás után megálltunk az ezeréves országhatártól legtávolabb eső csángó településen, Magyarfaluban. A hajnali érkezést nem követte hosszas pihenés, hiszen a csoport vezetője, Áldozó Tamás és Laci atya – Szijártó László, a pápai Szent Benedek-plébánia vezetője – hivatalos volt a dél-előtt kezdődő régiós mesemondó verseny zsűrijébe. Ezt mi, többiek sem hagyhattuk ki; lerakva a holminkat a magánházaknál, beültünk a nézők közé. Nem lehetett meghatottság nélkül követni a ritkán elővett, szép népviseletben elénk álló kisebb-nagyobb lányok, fiúcskák, nagyfiúk produkcióját. Itt, a világ végén, ahol naponta tetten érhető az erőszakos asszimiláció, vannak családok, pedagógusok, akik együtt erősítik: érték a magyarság.
Furcsa világba érkeztünk. A hosszú település minden portája gyermekkorunk falusi életét idézi; rengeteg háziállat, gondosan művelt kertek, a meredek domboldalra felkúszó kukoricások, szőlőültetvények is mintaszerűek. Asszonyok dolga, hiszen mivel helyben nincs munka, aki tud, külföldre megy kenyeret keresni: Ausztriába, Angliába, Guineába. Az eredmény jól látszik; csinos anyukák vezetik csipkeruhás kislányaikat a templomba, majd hazatérnek a nyugati stílusú, hatalmas, szép családi házba – vagy a mellette álló régibe, a pénzkeresőt, az apát meg csak évente egy-két alkalommal látják. Ez épp egy ilyen hazatérős nap volt, esküvőt tartottak Magyarfaluban. Egymást érték a jobbnál jobb, külföldi rendszámú autók. Mert akik elmentek, nem akarnak végleg elszakadni, hanem csak összeszedni a megmaradáshoz szükséges pénzt – közben meg felnőnek a gyerekek, akik szintén követik a mintát.
Kevés pedagógus küzd azért, hogy értékes emberré nevelje a még magyarul tudó utánpótlást. Áldozó Tamás a Teuton Lovagrend tagjaként évente többször is visz adományokat csángó falvakba, segítendő a fontos célt. A rá irányuló hálából, szeretetből mi, a csoport tagjai is részesülünk. Kézről kézre adnak bennünket. Annamária, a fáradhatatlan tanító néni (aki nincs még harmincéves) szervezi a délelőtti, délutáni programot. Este vacsora néne Kláránál – nem gondoltam volna, hogy ennyien le tudunk ülni a hangulatos kis udvaron, ám miután a falu egyetlen, magyarul nem beszélő harmonikása is megjelent, mindenki talpra ugrott, mert következett a csángó tánctanulás.
Mivel a legkisebb helyiség nem a házban, hanem a baromfiudvarban volt, reggel még megküzdöttünk a kakassal, majd összecsomagoltunk, és irány az óvodából lett magyar iskola udvara, ahol há- ziasszonyaink népviseletben, énekkel kísérték Laci atya reggeli szentmiséjét. Körülöttünk a falubeli gyerekek, akik tegnap még mesét mondtak. Az utolsó áldás után a buszok elindultak a csomagokkal, mi pedig, felkapva a túrabotokat, megkezdtük hosszú gyalog-utunkat. Később is gyakran fordult elő, hogy egy meredek domboldalon elfogyott a levegő, az esőtől nyálkás növényzeten jó, ha sikerült megállni, közben meg azt érezte az ember, hogy bizony dörzsöl a szuper bakancs is. A látvány persze majdnem mindenért kárpótolt, de igen kimerültünk, mire a következő célhoz, Somoskára értünk. Ez is egyike a Kárpátok völgyeibe települt rendkívül hosszú falvaknak, maga is van vagy nyolc kilométernyi. Ezen a tényen a helyiek úgy igyekeztek segíteni, hogy bárkitől kérdeztük, messze van-e még a messze, a válasz mindig az volt, hogy csak két kilo-méterre. Eltérő értékeket mutattak ugyan a lépésszámlálók, de az első napi egyezményes eredmény 41 kilo- méter lett, ennyit gyalogoltunk. Nem csoda, ha vacsora után holtfáradtan estünk az ágyba.
Csepergő esőben indultunk útnak, hogy este Nádasra érjünk. A szintén nagyon hosszú faluban a templom melletti bekerített területen vártak ránk a felhúzott sátrak, az utca közepén pedig bográcsban főtt az étel a helyiek érdeklődése mellett. Egyik néni még frissen fejt tejet is hozott a vacsorához. Őszinte meglepetést okozott a más-napi pihenőhely. Igaz, hogy megint esett, de az előző évhez viszonyítva már be volt kerítve a sátorhely, lett vízöblítéses vécé, kézmosó lehetőség, és tető került a hosszú asztal meg a padok fölé. Aki akart, persze lemehetett mosakodni a közeli patakba. Ez volt Berzence, ahol jövőre talán már egy sertéstelep működik majd a fák között. Nem méláztunk ezen sokat, mert reggel a túra legnehezebb napja kezdődött, soha nem felejti el, aki belevágott. Aggódással telt az este a fogadók számára is, már túl voltunk minden ígért időponton, mire a kanyarban feltűntek a fejlámpák.
– Milyen jólesett! Igazi Jancsi és Juliska-élmény volt – lelkendezett még másnap is Julcsi az élményről, amikor az éjjel tizenegy óra után megérkezőket meleg szoba, vetett ágy, a fürdőszobában meleg víz fogadta, a hosszú asztalon pedig vacsorához készített teríték. Idén mi voltunk a vadászház első vendégei.
A gondnok, ismerve a hőmérsékleti viszonyokat, egész nap fűtött. Ez volt a legnehezebb nap, több mint ötven kilométer megtett úttal – közben esett is –, amiről volt, aki azt mondta, az a huszonhat másodperc volt benne a legszebb, amikor megálltak a sötétben, és a tiszta égbolt milliónyi csillagjában gyönyörködtek. Ott nem volt fényszennyezés, fejlámpával is alig látszott az út. A jókedvű ébredés után többen is figyeltük, amint négy fiú a reggeli napfényben sorban állva gyakorolta, hogyan kell a magától talpra ugró sátrat úgy lebirkózni, hogy vissza is férjen diszkosz alakú tokjába. És elindultunk. Rövid látogatás a hősi halottak emlékhelyén, majd várt bennünket Hargita megye. Ha sokat olvas valaki, gazdag lesz a fantáziája, de itt rá kellett jönni, hogy van szebb is Wass Albert tájleírásainál. A lapos köveken alácsurgó Úz a hatalmas fenyők, lombos fák tövében olyan, mintha a Bakony legszebb látványa követne bennünket tíz kilométereken át. Még a hét, magyar részvétellel épült vízi erőmű látványát is azonnal sikerült elfelejteni. Gyönyörű séta volt, a túra hossza még akkor sem érte el a harminc kilométert, amikor beértünk Egerszékre. Ott léptük át az ezeréves magyar határt. Vacsorára Judit paprikás csirkét főzött, és paplanos ágyban aludtunk.
Reggel újra pakolás, szemerkélő eső, indultunk. Ezúttal nem voltak vészesen nagy szintkülönbségek, ezerszínű zöldben nyújtózkodó, hatalmas erdők között jártunk. Láttunk mást is; mennyire kevés technika kell ma ahhoz, hogy – kis túlzással – pillanatokon belül kopár legyen egy azelőtt dús fás oldal. Valaki kivágja az óriásokat, egy másik a célgéppel lekérgezi, pótkocsis teherautóra rakja, és már mehet is kanyarogva az erdei utakon.
Csíkmenaságot elérve a barátságos plébános azonnal megmutatta az 1400-as évekből származó katolikus templomot. Másnap délelőtt a templom zászlói alatt innen indul majd a menet a nyeregbe, a csíksomlyói búcsúba, előtte viszont mi, újak is megismerhettük a rendkívül barátságos székely házaspárt, Mátyásékat, akik ennyi embert láttak vendégül két napig; sátrazás a kertben, fürdőszoba, a legárvábbaknak vetett ágy is, reggeli, ebéd, vacsora. Kérdésünkre, hogy mi ezt mivel tudjuk viszonozni, csak annyit mondtak: amit tapasztaltunk, adjuk tovább másoknak is.
Következett szombat dél-előtt, amit már nagyon vártunk, a magyarok világtalálkozóját a nyeregben. Ahogy sorban nyílt a házak ajtaja, egyre hosszabb lett a menet, mi is csatlakoztunk. Zengett a kanyarban a harang, amint elmentünk alatta. Ez talán már húsz kilométer sem lesz. Egy különösen meredek kaptató után, a kegyhelyhez vezető út felénél megálltunk, innen indul tovább Szent Benedek útja. Azért még együtt elénekeltük a Magyarfaluban tanult csángó Mária-éneket – szép pillanat volt.
Dombról le, dombra föl, és tényleg ott jártunk, beleveszve az óriási tömegbe; csak magyarok, anyaországiak, csángók, erdélyiek, más határon túliak, rengetegen a világ minden tájáról, ahogyan az már 451 éve megszokott ezen a tájon. A hangosítás természetesen jó, tisztán értjük
a czestochowai Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke, Marian Adam Waligóra OFSPPE pálos szerzetes magyarul mondott szentbeszédét a hitről, összetartozásról, hazaszeretetről, az év fiatalokhoz szóló jelmondatáról: „Legyen nékem a Te akaratod szerint”.
Mire a világ talán legnagyobb szabadtéri rendezvényének résztvevői együtt elénekelték a himnuszokat, és a vándorfecske is hazatalált, már erősen esett, később zuhogott az eső. Egyre nagyobb sárban óvatoskodott a gyalogos, billegett a kerékagyig érő kátyúban a traktor meg az utána kötött szekér, elakadtak a dzsipek, szívszorítóan nyihogtak a szekereket húzó lovak. Az emberek egymást támogatva, különösebb rendbontás vagy hangos szó nélkül igyekeztek le a hegyről, ami szintén nem volt egyszerű dolog.
Mi is visszaértünk Csíkmenaságba, azzal a döntéssel, hogy talán inkább reggel induljunk haza, ám Laci atyát másnap a faluban még fel-adat várta. A ráadásról volt szó, neki a felkérésről, hogy ő mondja a pünkösdi nagymisén a szentbeszédet, nekünk meg egy újabb maradandó élményről. A zsúfolásig telt templomban mindannyian úgy éreztük, nem vendégek vagyunk, hanem oda tartozunk, ahol a szó, az ének magyar volt, a perselypénz viszont román…
Vasárnap éjfélre mindenki hazaért. Sikerült, teljesítettük a kétszáz kilométert is meghaladó zarándokutat, az erő velünk volt. Akárhonnan jött is – így a Szentlélek ünnepe közelében –, csak hálásak lehetünk érte.
Kedves Őrsi Ágnes, köszönet a Pápai Művelődéstörténeti Társaság nevében az írásért, amit honlapunkon közlünk, Mátyus Aliz alelnök