Mátyus Aliz: Ünnepi beszéd  a pápai MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN, január 22-én

Mátyus Aliz: Ünnepi beszéd  a pápai MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN, 2020. január 22-én

Elhangzott a JMSZK – két évvel ezelőtti – ünnepi rendezvényén

Azt mindig jó elmondani, mert a dátumnak jelentése van, hogy A Magyar Kultúra Napját 1989 óta ünnepeljük meg. Az, hogy a dátumról kinek jut eszébe valami, kinek nem, és kinek azonnal, kultúra kérdése.

Január 22-én ünnepeljük, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát. A nagyobb kézirat részeként kitétellel is érdemes lenne foglalkozni, de azzal majd máskor. Most a figyelmet arra szeretném irányítani, hogy elképzelhető, tehát képzeljük el, hogy Kölcseynek, mint szerzőnek milyen jól kezdődhetett az éve. Mert milyen jó érzés az, ha egy szerző késznek tud művét, ráteszi a dátumot. S hátha még azt is érzi, hogy a mű jó. Bár – és ezt csak zárójelben jegyzem meg – a szerzők gyakran érzik egy-egy mű végig írásakor, hogy kész, megszületett, de aztán számtalanszor kiderül újraolvasásakor, hogy dolgozni kell még rajta.

Kölcsey tehát maga mögött tudta a Himnuszt, nemzeti Himnuszunkat, és egy érzést véltünk tulajdonítani Kölcseynek. Jó érzést, ami feltételezhető is róla meg nem is. Hogy mennyire a kötelességeinek, vállalt feladatainak élő ember volt, arról legjobban Kossuth Pozsonyi országgyűlési tudósításai árulkodnak. Ez az ember úgy ment el küldöttnek vidékéről, hogy pontosan tudta, milyen eszmék jegyében mit képvisel a nevükben, és amikor nem úgy döntött az országgyűlés, hogy ezek szabad utat kaphattak, visszavonult vidékére, hogy ott újra építeni kezdjék, amiben hitt, s amiről ő meg volt győződve.

Így inkább feltételezhetjük róla, hogy inkább jellemezte őt az újabb feladatoknak elébe menés, mint töltötte el az elvégzett utáni jó érzés. És ehhez az így feltételezéshez az életútja is hozzájárult, amiben kevés szülőktől könnyen megkapott volt: Kölcseynek 6 évesen meghalt az édesapja, 11 évesen az édesanyja. S e kettő között egyik szeme világát fekete himlő következtében elvesztette. Árván maradásukkor pedig ott volt mellette még három kisebb testvére. Talán az ilyen sors a folytonos tennivalókat tanítja meg meglátni és részese nem a maga mögött hagyottal foglalkozik.

Nem állhatom meg, hogy meg ne osszam – ez is kultúra – Kossuth néhány sorát arról, amikor Kölcsey, dolgát nem tudva teljesíteni, elbúcsúzik a pozsonyi országgyűléstől. 1835-öt írunk, és Kölcsey követtársa nevében fogalmaz többes számban:

„február 9. két erős kivánat uralkodott lelkeinkben: emelkedést adni az adózó népnek, s a földbirtokot állandóbb és biztosb alapra helyhezni. Azt hivők, hogy e kettőt megtenni itt az utolsó idő, itt a legszebb alkalom, midőn törvényhozás útján a fejedelem és nemzet közti békés tanácskozásban eszközölni lehet azt, amiért máshol vérpatakok folytak, s inség boritott el egész országokat.” „mi a haza szerencséjének eszközeit feltalálhatni reménltük.” „Mi most otthon, vagy ahová sorsunk vezérlend, ismét vivhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak törvény s társasági rend, és önérzés által nem tilalmazott utakon győzelmét szerezni, igyekezhetünk azokat rokonérzelmű keblekbe általplántálni. Mert ha jók azok s a haza virágzására megkivántatók, bizony rokon keblek nélkül szűkölködni nem fognak. Távol vagyunk a büszkeségtől, magunkat csalhatatlanoknak gondolni. A velünk ellenkező véleményűektől soha sem kivántuk, hogy elveinknek hódoljanak, tőlök azt kérjük: bennünk csak a meggyőződés tisztaságát tekintsék, s ha sziv és ajak egybehangzik, egyenességünket bűnnek ne tartsák s engedjék nekünk a vigasztalást: lelkünk üdvösségét saját hitünk szerint kereshetni. Jelszavaink valának: haza és haladás.

Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól! Isten virassza fel a nemzetre a teljes felvirágzat szép napját! – oly kivánság, mellyet a Tek[intetes] RR mindegyike együtt érez velünk. Elválunk Tek[intetes] RR! – de vétségeinkért bocsánatot nem kérünk. Mint ember, nem bántottunk senkit, mint követ, elveink mellett harczoltunk, s a harcz a haza szine előtt folytatva czéljaiban szentebb vala, mint vétséggé válhasson. De köszönetet mondunk részint türelemért, részint forró hiv barátságért. Ennek emlékezete fogja éltünk legvégső napjait is felderiteni. Utolsó kérelmünk ez: tartsanak fel a Tek[intetes] RR számunkra egy kis helyet sziveikben, de csak addig, mig a hazának, a nemzetnek, s az emberiségnek hivei lenni még nem szününk.”

Ez egy küldött búcsúja 1835-ben. Mindent elmond Kölcsey Ferencről. És az 1835-ös országgyűlésről is. Hiszen Kölcsey szavai után aznap az országgyűlés nem folytatta munkáját. S ezt bejelentették a következőképp: „magamat e jelen pillanatban komoly tárgyakbani tanácskozásra alkalmatlannak érezem. Hiszem én, hogy a Tek[intetes] RR osztoznak velem e fájdalom érzelmeiben, s azért bátor vagyok javallani: halasszuk holnapra tanácskozásainkat s e mai napot bánatunk enyhitésének, s bucsúzó barátinknak szenteljük.” (Mindezt tudjuk és olvashatjuk: KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI IV. ORSZÁGGYŰLÉSI TUDÓSÍTÁSOK IV. 1834. DECEMBER 1–1835. AUGUSZTUS 26. a) 1835. február 9. Kerületi ülés. Tárgy: A végleg hazatérő Kölcsey és Eötvös Mihály búcsúja a rendektől. És olvasható, akár interneten, a MEK oldalain.

 

Egy nemzet a kultúrájában mutatja meg magát. Általa élteti magát, beszélt nyelvében is.

A kultúra, mint állandóan változó, megfoghatatlan, mindig más képződmény, egyetlen biztos jellemzővel bír, autonóm. Önálló.

Kultúránk része az összes hagyomány, amit éltetünk, vagy eztán fogunk. Kultúránkat minden kimondott szavunkkal és minden tettünkkel, gondolatunkkal képviseljük és éltetjük. Évente egyszer ünnepeljük napját, ami arra jó, mint a többi hasonló ünnep, Anyák napja, Gyereknap, hogy a figyelmet ráirányítsuk. Rá, és a felelősségre, kultúránk alkotóiként, és az otthonosságérzetre, amelyet neki köszönhetünk.

 

Magyar, jeles évfordulókkal szoktuk érzékeltetni egy-egy évszámunk tőlünk való távolságát. Kölcsey Himnuszának születése, így akár az 1848-cal is jó összefüggésbe hozható, közelségük miatt, a két dátumot 25 év választotta el egymástól. Ez annyi idő, amennyi alatt születésétől az egyetem utánig, s már két éves felnőttségig jut egy ember. De az irodalomból jól ismert Háború és béke Tolsztojtól, ami az emberismeret nagy regénye az 1812-es háborúról, az oroszok által a világhódító Napóleon legyőzéséről, ami a világtörténelemben szintén jelentős időpont, hiszen a világ leghíresebb hadvezéréről van szó, aki tíz év leforgása alatt majd Európa minden országát uralta. Ez az 1812-es dátum egy magát mindenre tartó császár legyőzetésével járt, s ez az 1812 mindössze tíz évvel előzte meg Himnuszunk keletkezését. És mire a Himnuszunk elkészült, már két éve nem kellett, hogy Szent Ilona szigetén Bonaparte Napóleont őrizzék a britek, hogy (második) visszatérését megakadályozzák. Bekövetkezett halála. Így is beágyazhatjuk tudatunkba ünnepnapunk keletkezésének dátumát.

És, hogy Kölcsey Ferenc születési helyéről is legyen szó, hisz a Szerelmes földrajz is kultúra, Kölcsey 1823-ban azon a Szatmárcsekén hagyta ránk kéziratát nemzeti himnuszunkkal, ahol az országban egyedülállóként maradt meg kopjafa temető. Csónak-kopjafákból. Csekén született a Himnusz, és itt nyugszik Kölcsey Ferenc. A temető világörökséggé válhat. Az UNESCO világörökség részének ajánlotta a nemzetközi temetkezési kultúrával foglalkozó világszervezet.

Jó ha tudjuk, Szatmárcsekétől északabbra, a Felvidéken volt egy tótok lakta Cseke nevű település 1823-ban. S bár a Himnusz születése idején még Csekének hívták Szatmárcsekét, s ezért így szerepel a Himnusz születési helyeként, nem ezt a helyet tette híressé nemzeti költeményünk. Az a hely híres e nélkül is. Neve a régi magyar Cseke személynévből való, melynek előzménye a csökik, azaz növésben elmarad ige, ismertebb a csökött alak. De érdekes a szó másik jelentése is, mert az pedig mélyvizű gázló, s könnyen lehet, hogy a gyepűvonalon levő gázlóról lett elnevezve. Ennek a Csekének a területe már az új kőkorban lakott volt, és a vonaldíszes kerámia népének települése. Itt kerültek elő a Keszi-Cseke (Kosihy-Čaka) csoport hamvasztásos sírjai, de a kárpáti halomsíros kultúra csontvázas sírjai is. Szlovákia legnagyobb – fiatalabb bronzkorból származó – halmán (átmérője 50 m) 1950-1951-ben egy kifosztott vezéri sírt, valamint egy másik, hamvasztásos sírt tártak fel a régészek. Mindkettő a csekei kultúrához tartozik. Tehát létezik az elnevezés, a csekei kultúra! A hamvasztásos sírban, a harcos sírjában az ékszereken kívül egy bronzkardot, két szekercét és két lándzsahegyet, lószerszám részeit, kerámiát, valamint Közép-Európa legrégibb bronz páncélját találták. Mi kellene több egy településnek? Pedig még ezeken kívül római kori barbár hamvasztásos temető és kvád település is volt a falu területén. És hogy mindezt most miért? Mert ez mind kultúránk része. Amire minél több a figyelmünk, annál gazdagabbak leszünk. Már pedig gazdag ki ne akarna lenni!

És hogy Felvidékről Erdélybe is átlépjünk, a szatmárnémeti Kölcsey Kör elnökét, kedves ismerősömet, Muzsnay Árpádot szólaltatom meg, mégpedig a facebookon közölt mondataival: CSILLOGÓ ARANYÉREM. A németországi Heidenheimben megrendezett párbajtőr világkupán (egyben olimpiai pontszerző – kvalifikációs – versenyen) Magyarország csapata, melynek versenyzői között ifj. Andrásfi Tibor unokám is vívott, szép és izgalmas csörték eredményeképp az aranyérmet tudhatja magáénak. Gratulálok a versenyzők mindegyikének! Büszke és boldog voltam, mikor felcsendült számukra – mindannyiunk számára – a szatmári Kölcsey Ferenc megzenésített nemzeti imája.

Íme a facebook, kultúránk része.

Ahogy az általam nagyra becsült Albert Gábor 2005-ös Hitel-ben olvasható írása a Magyar Kultúra Napja köszöntésére szintén. Az ő soraival zárom beszédemet: „Száznyolcvankét évvel ezelőtt egy szatmárcsekei kúriában, valószínűleg csikorgó hideg, januári éjszaka, lefüggönyözött ablakok mögött, a gyenge lámpafénynél egy törékeny testalkatú, krisztusi korban járó, azaz harminchárom éves, bal szemére vak férfi egy hosszú vízszintes vonással befejezett egy költeményt. Az azóta megcsonkult kéziratot Nemzeti Könyvtárunk, a Széchényi Könyvtár őrzi, s több mint egy évszázada Erkel Ferenc zenéjével Kölcsey Ferencnek ez a költeménye lett a magyar nemzet Himnusza. A Magyar Kultúra Napján erre a tollvonásra emlékezünk, és arra a megtartó magyar kultúrára, amelynek egyik jelképértékű összefoglalása éppen Kölcsey Himnusza.”

És – teszem hozzá, hogy enyém lehessen az utolsó szó: – Akiken múlik, hogy ifjúságunk hogy növi el gyerekkorát, s az is, hogy azt a sok mindent tudjuk, amit tudunk, egy adalék a pedagógusokról: 1993 és 2012 között a tanárok, oktatók kitüntetése január 22-én, a magyar kultúra napján történt. Éljenek a pedagógusok!

 

Azt mindig jó elmondani, mert a dátumnak jelentése van, hogy A Magyar Kultúra Napját 1989 óta ünnepeljük meg. Az, hogy a dátumról kinek jut eszébe valami, kinek nem, és kinek azonnal, kultúra kérdése.

Január 22-én ünnepeljük, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát. A nagyobb kézirat részeként kitétellel is érdemes lenne foglalkozni, de azzal majd máskor. Most a figyelmet arra szeretném irányítani, hogy elképzelhető, tehát képzeljük el, hogy Kölcseynek, mint szerzőnek milyen jól kezdődhetett az éve. Mert milyen jó érzés az, ha egy szerző késznek tud művét, ráteszi a dátumot. S hátha még azt is érzi, hogy a mű jó. Bár – és ezt csak zárójelben jegyzem meg – a szerzők gyakran érzik egy-egy mű végig írásakor, hogy kész, megszületett, de aztán számtalanszor kiderül újraolvasásakor, hogy dolgozni kell még rajta.

Kölcsey tehát maga mögött tudta a Himnuszt, nemzeti Himnuszunkat, és egy érzést véltünk tulajdonítani Kölcseynek. Jó érzést, ami feltételezhető is róla meg nem is. Hogy mennyire a kötelességeinek, vállalt feladatainak élő ember volt, arról legjobban Kossuth Pozsonyi országgyűlési tudósításai árulkodnak. Ez az ember úgy ment el küldöttnek vidékéről, hogy pontosan tudta, milyen eszmék jegyében mit képvisel a nevükben, és amikor nem úgy döntött az országgyűlés, hogy ezek szabad utat kaphattak, visszavonult vidékére, hogy ott újra építeni kezdjék, amiben hitt, s amiről ő meg volt győződve.

Így inkább feltételezhetjük róla, hogy inkább jellemezte őt az újabb feladatoknak elébe menés, mint töltötte el az elvégzett utáni jó érzés. És ehhez az így feltételezéshez az életútja is hozzájárult, amiben kevés szülőktől könnyen megkapott volt: Kölcseynek 6 évesen meghalt az édesapja, 11 évesen az édesanyja. S e kettő között egyik szeme világát fekete himlő következtében elvesztette. Árván maradásukkor pedig ott volt mellette még három kisebb testvére. Talán az ilyen sors a folytonos tennivalókat tanítja meg meglátni és részese nem a maga mögött hagyottal foglalkozik.

Nem állhatom meg, hogy meg ne osszam – ez is kultúra – Kossuth néhány sorát arról, amikor Kölcsey, dolgát nem tudva teljesíteni, elbúcsúzik a pozsonyi országgyűléstől. 1835-öt írunk, és Kölcsey követtársa nevében fogalmaz többes számban:

„február 9. két erős kivánat uralkodott lelkeinkben: emelkedést adni az adózó népnek, s a földbirtokot állandóbb és biztosb alapra helyhezni. Azt hivők, hogy e kettőt megtenni itt az utolsó idő, itt a legszebb alkalom, midőn törvényhozás útján a fejedelem és nemzet közti békés tanácskozásban eszközölni lehet azt, amiért máshol vérpatakok folytak, s inség boritott el egész országokat.” „mi a haza szerencséjének eszközeit feltalálhatni reménltük.” „Mi most otthon, vagy ahová sorsunk vezérlend, ismét vivhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak törvény s társasági rend, és önérzés által nem tilalmazott utakon győzelmét szerezni, igyekezhetünk azokat rokonérzelmű keblekbe általplántálni. Mert ha jók azok s a haza virágzására megkivántatók, bizony rokon keblek nélkül szűkölködni nem fognak. Távol vagyunk a büszkeségtől, magunkat csalhatatlanoknak gondolni. A velünk ellenkező véleményűektől soha sem kivántuk, hogy elveinknek hódoljanak, tőlök azt kérjük: bennünk csak a meggyőződés tisztaságát tekintsék, s ha sziv és ajak egybehangzik, egyenességünket bűnnek ne tartsák s engedjék nekünk a vigasztalást: lelkünk üdvösségét saját hitünk szerint kereshetni. Jelszavaink valának: haza és haladás.

Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól! Isten virassza fel a nemzetre a teljes felvirágzat szép napját! – oly kivánság, mellyet a Tek[intetes] RR mindegyike együtt érez velünk. Elválunk Tek[intetes] RR! – de vétségeinkért bocsánatot nem kérünk. Mint ember, nem bántottunk senkit, mint követ, elveink mellett harczoltunk, s a harcz a haza szine előtt folytatva czéljaiban szentebb vala, mint vétséggé válhasson. De köszönetet mondunk részint türelemért, részint forró hiv barátságért. Ennek emlékezete fogja éltünk legvégső napjait is felderiteni. Utolsó kérelmünk ez: tartsanak fel a Tek[intetes] RR számunkra egy kis helyet sziveikben, de csak addig, mig a hazának, a nemzetnek, s az emberiségnek hivei lenni még nem szününk.”

Ez egy küldött búcsúja 1835-ben. Mindent elmond Kölcsey Ferencről. És az 1835-ös országgyűlésről is. Hiszen Kölcsey szavai után aznap az országgyűlés nem folytatta munkáját. S ezt bejelentették a következőképp: „magamat e jelen pillanatban komoly tárgyakbani tanácskozásra alkalmatlannak érezem. Hiszem én, hogy a Tek[intetes] RR osztoznak velem e fájdalom érzelmeiben, s azért bátor vagyok javallani: halasszuk holnapra tanácskozásainkat s e mai napot bánatunk enyhitésének, s bucsúzó barátinknak szenteljük.” (Mindezt tudjuk és olvashatjuk: KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI IV. ORSZÁGGYŰLÉSI TUDÓSÍTÁSOK IV. 1834. DECEMBER 1–1835. AUGUSZTUS 26. a) 1835. február 9. Kerületi ülés. Tárgy: A végleg hazatérő Kölcsey és Eötvös Mihály búcsúja a rendektől. És olvasható, akár interneten, a MEK oldalain.

 

Egy nemzet a kultúrájában mutatja meg magát. Általa élteti magát, beszélt nyelvében is.

A kultúra, mint állandóan változó, megfoghatatlan, mindig más képződmény, egyetlen biztos jellemzővel bír, autonóm. Önálló.

Kultúránk része az összes hagyomány, amit éltetünk, vagy eztán fogunk. Kultúránkat minden kimondott szavunkkal és minden tettünkkel, gondolatunkkal képviseljük és éltetjük. Évente egyszer ünnepeljük napját, ami arra jó, mint a többi hasonló ünnep, Anyák napja, Gyereknap, hogy a figyelmet ráirányítsuk. Rá, és a felelősségre, kultúránk alkotóiként, és az otthonosságérzetre, amelyet neki köszönhetünk.

 

Magyar, jeles évfordulókkal szoktuk érzékeltetni egy-egy évszámunk tőlünk való távolságát. Kölcsey Himnuszának születése, így akár az 1848-cal is jó összefüggésbe hozható, közelségük miatt, a két dátumot 25 év választotta el egymástól. Ez annyi idő, amennyi alatt születésétől az egyetem utánig, s már két éves felnőttségig jut egy ember. De az irodalomból jól ismert Háború és béke Tolsztojtól, ami az emberismeret nagy regénye az 1812-es háborúról, az oroszok által a világhódító Napóleon legyőzéséről, ami a világtörténelemben szintén jelentős időpont, hiszen a világ leghíresebb hadvezéréről van szó, aki tíz év leforgása alatt majd Európa minden országát uralta. Ez az 1812-es dátum egy magát mindenre tartó császár legyőzetésével járt, s ez az 1812 mindössze tíz évvel előzte meg Himnuszunk keletkezését. És mire a Himnuszunk elkészült, már két éve nem kellett, hogy Szent Ilona szigetén Bonaparte Napóleont őrizzék a britek, hogy (második) visszatérését megakadályozzák. Bekövetkezett halála. Így is beágyazhatjuk tudatunkba ünnepnapunk keletkezésének dátumát.

És, hogy Kölcsey Ferenc születési helyéről is legyen szó, hisz a Szerelmes földrajz is kultúra, Kölcsey 1823-ban azon a Szatmárcsekén hagyta ránk kéziratát nemzeti himnuszunkkal, ahol az országban egyedülállóként maradt meg kopjafa temető. Csónak-kopjafákból. Csekén született a Himnusz, és itt nyugszik Kölcsey Ferenc. A temető világörökséggé válhat. Az UNESCO világörökség részének ajánlotta a nemzetközi temetkezési kultúrával foglalkozó világszervezet.

Jó ha tudjuk, Szatmárcsekétől északabbra, a Felvidéken volt egy tótok lakta Cseke nevű település 1823-ban. S bár a Himnusz születése idején még Csekének hívták Szatmárcsekét, s ezért így szerepel a Himnusz születési helyeként, nem ezt a helyet tette híressé nemzeti költeményünk. Az a hely híres e nélkül is. Neve a régi magyar Cseke személynévből való, melynek előzménye a csökik, azaz növésben elmarad ige, ismertebb a csökött alak. De érdekes a szó másik jelentése is, mert az pedig mélyvizű gázló, s könnyen lehet, hogy a gyepűvonalon levő gázlóról lett elnevezve. Ennek a Csekének a területe már az új kőkorban lakott volt, és a vonaldíszes kerámia népének települése. Itt kerültek elő a Keszi-Cseke (Kosihy-Čaka) csoport hamvasztásos sírjai, de a kárpáti halomsíros kultúra csontvázas sírjai is. Szlovákia legnagyobb – fiatalabb bronzkorból származó – halmán (átmérője 50 m) 1950-1951-ben egy kifosztott vezéri sírt, valamint egy másik, hamvasztásos sírt tártak fel a régészek. Mindkettő a csekei kultúrához tartozik. Tehát létezik az elnevezés, a csekei kultúra! A hamvasztásos sírban, a harcos sírjában az ékszereken kívül egy bronzkardot, két szekercét és két lándzsahegyet, lószerszám részeit, kerámiát, valamint Közép-Európa legrégibb bronz páncélját találták. Mi kellene több egy településnek? Pedig még ezeken kívül római kori barbár hamvasztásos temető és kvád település is volt a falu területén. És hogy mindezt most miért? Mert ez mind kultúránk része. Amire minél több a figyelmünk, annál gazdagabbak leszünk. Már pedig gazdag ki ne akarna lenni!

És hogy Felvidékről Erdélybe is átlépjünk, a szatmárnémeti Kölcsey Kör elnökét, kedves ismerősömet, Muzsnay Árpádot szólaltatom meg, mégpedig a facebookon közölt mondataival: CSILLOGÓ ARANYÉREM. A németországi Heidenheimben megrendezett párbajtőr világkupán (egyben olimpiai pontszerző – kvalifikációs – versenyen) Magyarország csapata, melynek versenyzői között ifj. Andrásfi Tibor unokám is vívott, szép és izgalmas csörték eredményeképp az aranyérmet tudhatja magáénak. Gratulálok a versenyzők mindegyikének! Büszke és boldog voltam, mikor felcsendült számukra – mindannyiunk számára – a szatmári Kölcsey Ferenc megzenésített nemzeti imája.

Íme a facebook, kultúránk része.

Ahogy az általam nagyra becsült Albert Gábor 2005-ös Hitel-ben olvasható írása a Magyar Kultúra Napja köszöntésére szintén. Az ő soraival zárom beszédemet: „Száznyolcvankét évvel ezelőtt egy szatmárcsekei kúriában, valószínűleg csikorgó hideg, januári éjszaka, lefüggönyözött ablakok mögött, a gyenge lámpafénynél egy törékeny testalkatú, krisztusi korban járó, azaz harminchárom éves, bal szemére vak férfi egy hosszú vízszintes vonással befejezett egy költeményt. Az azóta megcsonkult kéziratot Nemzeti Könyvtárunk, a Széchényi Könyvtár őrzi, s több mint egy évszázada Erkel Ferenc zenéjével Kölcsey Ferencnek ez a költeménye lett a magyar nemzet Himnusza. A Magyar Kultúra Napján erre a tollvonásra emlékezünk, és arra a megtartó magyar kultúrára, amelynek egyik jelképértékű összefoglalása éppen Kölcsey Himnusza.”

És – teszem hozzá, hogy enyém lehessen az utolsó szó: – Akiken múlik, hogy ifjúságunk hogy növi el gyerekkorát, s az is, hogy azt a sok mindent tudjuk, amit tudunk, egy adalék a pedagógusokról: 1993 és 2012 között a tanárok, oktatók kitüntetése január 22-én, a magyar kultúra napján történt. Éljenek a pedagógusok!